Sara Gulyas, accessory designer

She has achieved a great success with her foldable DIY shoe collection called Pikkpack which has become popular primarily in North America. When she is not busy with the shoes she does belly dancing and hiking. I interviewed Sara Gulyas on a weekday morning and I got to know how she had her first encounter with leather crafting. We talked in the 9 Design Studio on Lónyai Street, surrounded by shoes, different types of leather and textiles. 

You share these spacious rooms with other designers so I assume you are not one of those designers who prefer to work alone.
I cannot picture myself sitting and designing alone in a silent room. This just doesn’t work for me. At university, besides drawing and prototyping a lot at home, you spend most of your time in the atelier where there are always other people around you. I think I got used to this way of working. Even before finishing school we founded a studio together with the girls who I now share this space with. Krisztina Balla does textile printing, while Lilla Oszvald graduated as a leather designer just like me. When we outgrew our former studio we tried to find a place where all of us could have some private space, a place that had bright and airy rooms and where many people could work together. It’s great that I can always ask other designers’ opinion since I know that they have relevant knowledge. I love this atmosphere, it is good to spend your day in a space that you feel is your own, which has been decorated, shaped by you and where you work with creative people who are basically your second family.

You’ve graduated as a leather designer. If I’m not mistaken it was kind of coincidence that you started working with leather.
I do not personally believe in coincidences. I think that somebody reached down from heaven and put me in my place. I was 15 years old when I applied to three different departments of the Secondary School of Fine and Applied Arts. I got into leather crafting due to my drawings that I considered as a success, since my only aim was to get enrolled. During the years it turned out that I got into the coolest department. I spent five amazing years there that served as a strong foundation to that type of creative thinking that I have been trying to use during my work. I fell in love with leather to the extent that it was obvious that i had to choose this direction and to apply to the leather crafting department of the Moholy-Nagy University of Art and Design. I had applied for admission three times when they finally accepted me.

Pikkpack, your diploma project, was not just a worthy way of finishing university but the first and very important milestone of your designer career. Instead of designing traditional footwear you have taken another direction where the customer takes part in the shoemaking process. Why did you choose the concept of DIY to work with?
What intrigued me initially was how to further develop a shoe in an unusual way and in the meantime I wanted to finish school by creating something special. I started researching on my own work, went through my portfolios and tried to find out what characterized me the most.

That was the point when I recognized that most of my works incorporated some sort of variability. I wanted to create something that did not just look good but had something extra in it: it’s variable, transformable or somehow involves the wearer. The result was a shoe collection consisting of six different models. The concept behind the collection was that the shoes were cut from one piece of leather and they could be assembled by the wearer with a single shoelace. I think that most of us love to create things including those too who sit in front of the computer all day long and don’t have time and possibility to use their creativity.

Next to the DIY thing, you put a big emphasis on sustainability as well.
Nowadays designers cannot afford to ignore eco-consciousness. When you create something you have to thoroughly think through if that product is really needed. While designing Pikkpack I tried to apply an eco-conscious mindset as much as I could: thanks to flat-packaging the shipping costs are lower and the product promotes the use of less material - the shoe consists of only three elements: the sole, the shoe upper, the shoelaces and the glue use is also minimal. Given the aspect of DIY, the costs of production are decreased.

How do you usually spend your day?
I imagined my post-uni life quite differently. We start every weekday with a follow up session at 8:30 am with my partner and my colleague Johanna Halasz, who studied design management at MOME, and the three of us discuss all the important tasks of the day. Basically, I sit in front of the computer all day. Perhaps the biggest downside of being an entrepreneur is that I don’t have time to design. Although I can easily adapt to this situation, I’ve started missing the feeling of creating something which is actually the very feeling that Pikkpack shoes aim to give to customers. Since 2013 I haven’t designed anything except for a backpack which is the hardest part of this whole story. 

When you finally get back to designing, do you stick to making shoes?
If the business starts running better I would like to launch 1 or 2 other models, but it probably takes two more years unless we find an investor. What is for sure, is that I would like to keep the DIY concept as a base. It’s becoming  more and more popular that the customers can design the product they want to buy. I love this direction and would like to stay on this track. I have a number of plans including having a family. 

The shoes have earned an international reputation thanks to a successful Kickstarter crowdfunding campaign. You have fought for these accomplishments and you share your experiences at different events. What would you recommend to those who are thinking of doing the same?
My first advice is to take it very seriously. We prepared for the campaign for 8 months, 8 hours a day and we took everything from the internet since none of us had any related experience.It is also important to don’t hesitate to jump into things that you were afraid of before. Even though we worked more than a lot I would do it again anytime. Because of the campaign, we located our target market in North-America and finally raised 20.000 USD which let us manufacture 200 pairs of shoes. We are constantly trying to develop the product and to remain innovative. The rubber soled Pikkpack are about to come and we are planning to launch the vegan version of the shoes that are made of microfiber fabric. These are extremely slow processes and even though the successful Kickstarter campaign was a big thing it is really hard to maintain this level. We believe in Pikkpack and we have accomplished many great things but it’s a next level to earn our living from it.

You mentioned that your primary target market is North-America. However, Pikkpack is quite well-known in Hungary too, isn’t it? Have you ever come across strangers wearing Pikkpack shoes?
One of my friends once saw a Pikkpack on somebody and took a picture of her. Unfortunately she was quite far away so it’s hard to recognize the shoes on the photo. The funniest part is that my friend was also wearing Pikkpack and she thought she would look really unique that day and then she just bumped into somebody in Pikkpack shoes. In Hungary we have sold approximately 50 pairs so it’s quite surprising that those two accidentally met on the street.

How can you relax when you are not busy with Pikkpack?
I’ve always done several other things besides my work. It has been almost 4 years that I started belly dancing which can always distract me from my everyday state of mind. The soft and sentimental dancing style makes me really relaxed after work. Apart from this, I go hiking or biking almost every weekend with my boyfriend.

Photo: Norbert Juhász - Hellodesign
Text: Dóra Melis
Translation: Johanna Halász

Óriási sikert könyvelhetett el hajtogatható Pikkpack cipőkollekciójával, mely elsősorban Észak-Amerikában hódít. Ha épp nem a surranók útját egyengeti, hastáncol vagy kirándul. Gulyás Sára designerrel egy hétköznap reggel ültünk le beszélgetni, ahol többek között kiderült az is, hogyan került kapcsolatba munkája anyagával, a bőrrel.

A Lónyai utcai 9 Design Studioban beszélgetünk, cipők, bőrök és textilek között. A tágas szobákat több tervezővel is megosztod, ezek szerint nem tartozol azok közé a művészek közé, akik szólóban, teljesen elvonulva szeretnek alkotni.
Nem tudom magamat úgy elképzelni, hogy egyedül ülök egy csendes szobában és tervezek, ez nálam nem működik. Megszoktam az egyetemen, hogy amellett, hogy sokat rajzolsz és makettezel otthon, a legtöbb időt a műhelyben töltöd, ahol mindig többen vagytok egyszerre. Már az iskola alatt alapítottunk egy kisebb stúdiót azokkal a lányokkal, akikkel ezt a helyiséget is megosztom. Balla Krisztina textilnyomással foglalkozik, míg Oszvald Lilla hozzám hasonlóan bőrszakra járt. Amikor kinőttük az előző stúdiót, egy olyan helyet kerestünk, ahol el lehet vonulni, de alapvetően légies, átlátható terei vannak, és sokat lehet együtt dolgozni. Nagyon jó, hogy a többieket meg lehet kérdezni, mert tudod, hogy értenek hozzá. Szeretem ezt az atmoszférát, jó érzés bemenni egy olyan helyre, ami a tiéd, te alakítottad ki, kreatív emberekkel dolgozhatsz, akik gyakorlatilag a második családodat jelentik.

Bőrszakon végeztél, kiegészítő tervezőként. Ha jól tudom a véletlennek köszönhető, hogy végül ennél az anyagnál kötöttél ki.
Személy szerint nem hiszek a véletlenekben, úgyhogy azt gondolom, hogy lenyúltak az égből és helyre pakoltak. 15 éves koromban jelentkeztem a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, ahol három teljesen más szakot jelöltem meg. A rajzaim alapján a bőrre jutottam be, amit sikernek könyveltem el, mert az egyetlen célom az volt, hogy bekerüljek. Az évek során kiderült, hogy a legmenőbb szakra mentem, csodálatos öt évet töltöttem ott és megalapozták azt a kreatív gondolkodást, amit a mai napig próbálok a munkáimba beépíteni. Annyira beleszerettem, hogy egyértelmű volt az út a MOME bőrszakára és fel sem merült bennem, hogy esetleg más irányba menjek. Háromszor felvételiztem, mire végre felvettek.

A diplomamunkád, a Pikkpack cipőkollekció nem csak az egyetem méltó befejezése volt, de tervezői karriered egyik első és meghatározó állomása is. A hagyományos cipőtervezés helyett te egy olyan irányt választottál, ahol a fogyasztó maga is részesévé válik a terméknek azáltal, hogy saját maga fejezi be a lábbelit. Miért döntöttél a DIY, azaz a csináld magad vonal mellett?
Alapvetően az érdekelt, hogy miként lehet egy cipőt a nem megszokott úton továbbfejleszteni, ugyanakkor szerettem volna egy nagy bummal lezárni az egyetemet. Elkezdtem kutatni önmagamat, fellapoztam a korábbi portfoliómat, megnéztem mi az, ami leginkább jellemez engem. Akkor vettem észre, hogy a legtöbb munkámban van valamilyen változtathatóság. A diplomámnak is olyat szerettem volna, ami nem csak szép, de van benne valami plusz, átalakítható vagy bele tudom vonni a vásárlót. A végeredmény egy hat darabból álló kollekció lett, aminek a lényege, hogy a cipők egy lapból vannak kiszabva, amit a vásárló saját maga rak össze egy fűző segítségével. Azt gondolom, hogy sok emberben megvan az alkotási igény, például azokban is, akik 0-24-ben a számítógép előtt ülnek és egyáltalán nincs alkalmuk kiélni a kreativitásukat.

A DIY irány mellett nagy hangsúlyt kapott a fenntarthatóság is.
Egy designer ma már nem mehet el a környezettudatosság mellett, így amikor létrehoz valamit, nagyon meg kell gondolni, hogy arra valóban szükség van-e. A tervezés során igyekeztem minél jobban belevinni az ökotudatosságot: a lapos csomagolás miatt csökkennek a költségek, a termék minimális anyagfelhasználással készül - összesen három elemből áll: talpból, a felsőrészből és a cipőfűző, minimalizált ragasztó felhasználással. A DIY vonalnak köszönhetően a gyártási költségek, idő és energia is csökkentve vannak.

Hogyan telik egy napod?
Nagyon máshogy képzeltem el azt, hogy az egyetem után mi vár majd rám. Fél 9-re bejövünk a párommal egy follow-upra, ahol kollégánkkal, Halász Johannával, a MOME frissen végzett design menedzserével együtt pontokba szedve megbeszéljük, mit kell aznap csinálni. Tulajdonképpen egész nap a gép előtt ülök, mert mindent onnan tudok intézni. A vállalkozásépítésben az az egyik legnagyobb fájdalmam, hogy nincs időm visszatérni a tervezőasztalhoz. Bár jól tudom adaptálni ezt a helyzetet, az utóbbi időben már elkezdtem érezni az alkotás hiányát, amit pont a Pikkpack cipők is közvetítenek a hétköznapi ember számára. 2013 óta egy táskán kívül effektíve nem csináltam kézzel semmit és ez a legnehezebb az egészben.

Ha végre újra tervezőasztalhoz ülsz, maradsz a cipőknél?
Ha a Pikkpack beindul, szeretnék még 1-2 modellt behozni, de ez valószínűleg még 2 évbe beletelik, hacsak nem találunk egy befektetőt. Az biztos, hogy szeretném a DIY vonalon folytatni. Mostanában kezd elterjedni, hogy az emberek online megtervezhetik maguknak a produktumot. Nagyon tetszik ez az irány és ezen akarok maradni. Sok tervem van, melybe beletartozik a családalapítás is.

A cipők már a nemzetközi viszonylatban is ismertek, köszönhetően egy sikeres Kickstarter, azaz online közösségi projektfinanszírozási kampánynak. Az eredményért alaposan megharcoltál, tapasztalataidról előadásokat is tartasz. Mit ajánlanál azoknak, akik szemezgetnek egy ilyen lehetőséggel?
Azt a tanácsot tudom adni, hogy aki belevág, azt tényleg nagyon komolyan vegye. Mi 8 hónapon keresztül, napi 8 órában foglalkoztunk a kampánnyal úgy, hogy gyakorlatilag mindent az internetről szedtünk le, mivel egyikünknek sem volt korábban ilyen tapasztalata. Fontos az is, hogy igen is csapjunk bele olyan dolgokba, amikbe korábban nem mertünk. Bár iszonyú sokat dolgoztunk, bármikor újrakezdeném. A kampány miatt Észak-Amerikába helyeztük a célcsoportot és végül összeszedtünk 20.000 dollárt, amiből 200 pár cipőt tudtunk elkészíteni és értékesíteni. A mai napig ezt csináljuk, de közben folyamatosan fejlesztünk, jönnek majd a gumitalpú cipőink, valamint tervezünk egy vegán verziót is, ami mikroszálas anyagból készül. Ezek nagyon lassú folyamatok, hiába volt a Kickstarter bumm, ezt tartani is tudni kell. Hiszünk a Pikkpack-ban és eddig csak sikereink voltak, de az, hogy ebből meg is tudjunk élni, az már egy következő szint.

Említetted, hogy elsősorban Észak-Amerikára fókuszáltok, de azért Magyarországon is ismerik a Pikkpackot? Nem jött még veled szemben az egyik cipőd?
Egy barátnőm már látott egy darabot, le is fotózta, de nagyon távol volt, így nem is igazán látszódik. Ami a legdurvább az egészben, hogy rajta is Pikkpack volt és azt hitte, hogy milyen egyedi lesz, erre éppen szembe jött vele egy ugyanolyan. Itthon összesen körülbelül 50 párt vettek, így elég furcsa, hogy pont találkoztak.

Hogy kapcsolódsz ki akkor, mikor nem a Pikkpack körül forognak a teendőid?
A munkám mellett mindig sok mindent csináltam. Lassan 4 éve hastáncolok, ami teljesen ki tud zökkenteni abból a lelki állapotból, amiben egyébként vagyok. Amikor a kissé kockulós, üzleti közegből átmegyek egy nagyon lágy, érzelmes táncstílusba, az tökéletesen ellazít. Emellett a párommal szinte minden hétvégén túrázunk vagy biciklire pattanunk, és addig tekerünk, amíg bírjuk.

Fotó: Juhász Norbert - Hellodesign
Szöveg: Melis Dóra

___

Behance ›
Email ›
Web ›

 

See More Interview

Budapest, Hungary, 2015.05.22.

SEE MORE címmel tíz fiatal magyar tervező alkotásainak bemutatásával rendeznek divatkiállítást a Corner Design Storeban. Az aukcióval záródó, június 2-ig megtekinthető tárlattal a szervezők a vakok és gyengén látók helyzetére kívánják felhívni a figyelmet. A projekt menedzserét, Dobos Emesét kérdeztük az ötlet eredetéről, a megvalósításról és a célokról.

A kiállítás témája a vakság és a gyengén látás. Honnan ered az ötlet és kiket vontatok be a programba?
Az ötlet gazdái egy kézfejre, ruhára és fehér botra rögzíthető ultrahang technológián alapuló eszköz, a Nawen megalkotói. Mivel a cég társalapítója Nagy Péter a párom, hamar jött a gondolat, hogy összefűzzük a technológia és a divat világát egy közös projektben. A Nawen okán témaként adta magát a gyengén látás és a vakság, melyen belül a tervezők tágabb értelemben fejthették ki a elképzeléseiket.

Jelenleg fut az Nawen megvalósításhoz szükséges közösségi finanszírozásos kampányát. Mi az, amitől a fejlesztés különleges és hogyan kapcsolódik a kiegészítők világához?
A fejlesztés arra a problémára reflektál, hogy a fehér bot használói elsősorban a talaj közelében lévő tárgyakat tudják érzékelni és ebből fakadóan gyakran szenvednek fejsérüléseket. Nawen a magasabban elhelyezkedő objektumokat is észlelhetővé teszi, mivel rezgések vagy hangjelzések formájában visszajelzést ad használójának. Az eszköz tervezésnél fontos szempont volt, hogy a külső burkolat cserélhető legyen, és így felhasználója személyre tudja azt szabni, a megjelenéséhez tudja igazítani. Ennek köszönhetően nem gyógyászati segédeszközként, hanem trendi kiegészítőként jelenik meg viselőjén.

A bemutatott táskák, ékszerek és egyéb kiegészítők a látókhoz szólnak, miközben forma- és színvilágukba finoman becsempészik a nem látók világát. Hogyan választottátok ki a tervezőket és mennyire volt egyszerű az együttműködés?
A Street Fashion Budapest szerkesztőjeként minden résztvevőt ismerek: Rienne Creations, KOMOD, ENIHORN, Judit Takács, Abonyi Alma, Karman Jewelry, Nemesi Anna, Tapolcai Zsuzsanna, Heizer Noémi, Beango. A munkák alapján a legjobbaknak ítélteket kértem fel az együttműködésre. Az indulás könnyen ment: mindenki nagyon lelkesen és nyitottan fogadta a megkeresést, jónak tartották a témát és a célt, így egyként álltak a projekt mögé. Sokat konzultáltunk a tervezés alatt. Egyesek azonnal moodboardot és komplett koncepciót küldtek, míg mások hosszabban gondolkodtak és menet közben módosítottak azon, hogy mi lesz a végleges tárgyuk.

A speciális téma kapcsán kitől kaphattak segítséget az alkotók?
Elméletileg bátran fordulhattak volna mindkét partnerünkhöz, a Nawen illetve a Láthatatlan kiállítás munkatársaihoz, de jellemzően mindenki belevágott és maga kutatta körbe a területet. A művészek fogékonyak az ilyen jellegű társadalmi témák iránt; Abonyi Almának például már korábban is volt vaksággal és breille írással kapcsolatos munkája.

A kreatív iparágak közül miért épp a divaton keresztül közelítettétek meg a témát?
Egyrészt én főleg a divat világot ismerem, a ruha és kiegészítő tervezőket. Másfelől a divat tömegeket tud megmozgatni. Láttuk, hogy a tervezőknek önmagukban is nagy a követőtábora, azaz sok embert el tudnak értni, ezen kívül pedig az utóbbi időben számos olyan bemutatót szerveztek ahol mozgássérült vagy más nehézséggel élő emberek léptek fel a kifutón. Ilyen például Lindsey Dixon vagy Melanie Gaydos, akivel fantasztikus divatanyagokat készítenek. Mindez azt üzeni, hogy a divat mindenkié.

A kiállítást június 2-án egy árverés zárja. Mit lehet tudni a részletekről?
A kikiáltási ár nagyjából a tervezők anyagköltséget fedi le. Ezt felajánlottuk számukra, hogy segítsük őket, azonban már most többen lemondtak. Az ezen kívül befolyt összeg 50%-a a „Szól a szív…” Alapítványon keresztül a Fővárosi Vakok Általános Iskoláját és Óvodáját támogatja, a másik 50% pedig a Nawen Kft. számára kerül átutalásra, hogy továbbfejleszthessék az ultrahangos tájékozódási segédeszközüket.

Az itt bemutatott munkák a későbbiek folyamán is megvásárolhatóak lesznek?Ezek teljesen egyedi darabok, nem készül belőlük több. Aki a mostani aukció keretében megvásárolja őket az egy egyedi kincsnek lesz a birtokosa.

Helyszín: Corner Design Store, 1094 Budapest, Lónyai utca 14.
Időpont: 2015. május 22. – június 2., 15-19 óra

Szöveg: Mázsi Boglárka - Hellodesign
Fotó: Ajkai Dávid
Modell: Szigeti Mónika
Smink: Magyar Eszter
Stylist: Urbányi Barbi
Haj: Soltész Lili

___

Facebook esemény
Nawen web

 

László Ördögh, graphic designer


Whilst attending two high schools simultaneously, he was also roller skating with his friends on the railings at the House of Culture in Nyíregyháza. He was painting and selling lead figures, he was attending her art teacher mother’s puppet doll group, and he was drawing, drawing, and drawing... He has founded his own company during the university years, which is thriving and currently provides work for 10 people. A graphic designer, teacher, entrepreneur, marathon runner, husband and father. They live in a cozy flat on Gellért Hill with his wife, their 1.5 year old daughter and their dog. We spent a Saturday morning with László Ördögh and his family.

It can be very practical to have a grocery store on the ground floor of your block of flats; you could just go downstairs to get these cocoa swirls in slippers. Did you take any other factors in consideration when you choose this apartment?
Certaily, but it was the most important aspect. :) According to the original plans, this building constructed in 1976 by the Construction Cooperative was meant to be a local grocery shop, but then they just suddenly decided to “throw” two more levels onto it with six apartments. That was a good idea – so we can live here today. We were looking for an area that would be ideal for our planned child and the existing dog, with excellent transport connections. Having taken into account all these requirements, we have chosen Gellért Hill. This is a veritable paradise for both children and dogs. The apartment has been redesigned according to our needs by the parents of a friend, Zsombor Kiss graphic designer. We would have never even imagined that a disadvantageous apartment could be converted into such a lovely cozy home.

How do you spend an average day as the co-owner of Graphasel Design Studio, a teacher, a husband and a father?
On weekdays, after waking up I usually make breakfast for ourselves and prepare infant formula for Rózika. In most cases I bake omelette with feta cheese and chives. Coffee is an essential engine oil for me. My big dream is a large, two-arm Italian coffee machine. If Graphasel could afford it in the future, we would love to have a separate small café corner, because we have a lot of friends who are coffee experts, and it would make them very happy. After breakfast I go to the studio. From spring to autumn I take my scooter, or I use the tram or our car in winter. I work from ten to six, and then either I come home or I go to teach; I am teaching twice a week at KREA Art School, and on Saturdays at the Budapest College of Communication at the Electronic Visualisation programme.

Your father and your brother are both printers, and your mother is an art teacher and school principal. Where there any other options besides becoming a graphic designer and teacher?
Not really. After graduating from the Graphics programme of the Hungarian University of Fine Arts, I have also completed the teacher training course. Design, printing, graphics, teaching, organisation skills – I put together everything I could. In addition, my dear wife has graduated from a drawing and visual communication programme. At the Hungarian University of Fine Arts completing the training as a teacher specialist was not really a question; thinking that when I will be 60 years old and burned out, it is almost for sure that I can get a teaching job somewhere in the countryside. However, I came across the opportunity much earlier. At KREA, I am teaching InDesign, pre-press and experimental publication design that urges students to learn new skills such as team work, project approach and individual thinking. I am very proud of my students who have been actively working since then, such as Ákos Polgárdi and Ági Rubik. I tend to follow their work, and it is good to see that those whom I have taught make useful things. I am equally enjoying teaching at the Budapest College of Communication. We are doing things here that I have always wanted, but our commitments prevent us from doing so; we conduct various experiments, with which I intend to rid my students (and myself!) of the graphic conventions.

You have attended two universities at the same time, which is perhaps less surprising than the fact that you have also attended two high schools in parallel. Why was this necessary and how did you manage it?
Yes, I have studied Animation at the Universiy of Art and Design for some time. The story relating to high schools is a long one; as I was color-blind, I was not admitted to the Graphics programme of the Arts High School in Nyíregyháza, so I went to a grammar school instead. Meanwhile, in still attended drawing courses at the Arts High School because I could not stop drawing. Here, the teachers felt sorry for me that as a high school student I am still attending classes with the eight-grade students so they have arranged that I could be eventually admitted. Then, the school principals of both schools have discussed and agreed on how to conduct my studies at the two schools at the same time. This resulted in a schedule that I was attending one of the schols on Monday and Tuesday, and the other for the rest of the week. I have graduated from the grammar school, but I still had a final year to complete at the Arts School, during which period I just drew and designed. I met Zsuzsi there, and I also became admitted to the University of Fine Arts.

You have another partner with whom you spend at least as much time as with Zsuzsi. Who is he and how did you get together?
I founded Graphasel Design Studio myself, but after two years I had to realise that it is very difficult and challenging to do it alone. My friend, Dávid Drozsnyik, has also attended the University of Fine Arts at the Picture Graphics programme. We have both worked hard during the university. Whilst he mainly designed websites, I was good at the offline image, due to my background in printing. There were a few investors at that time who liked my work and saw business opportunities in them, so they wanted to convert Graphasel into an advertising agency. I turned to Dávid for advice. He asked me how much money I would need to develop the company, and then he offered the money he had saved, and from that time on we have been partners. It was one of the best decisions as he did a lot for the company – and has been doing so ever since. Then we went to our friends to learn the basics of finances; they explained us how to manage a company, plan incomes and expenses, control time, what kinds of are taxes are there, what do we need to pay attention to, and so forth. Progress was very slow, as we were carefully considering every decision for weeks including setting up new workstations, hiring a new colleague, or even taking up an unusual project. As I see, today’s young start-ups are often impatient and they want to skip certain stages of development. Everyone wants to be an art director or set up a start-up company immediately. However, they are unprepared and inexperienced so they just can not make it, which then makes them disappointed and disillusioned; but in fact, it was their expectations that were too high.

It feels good to enter the studio and not just because of the view; the atmosphere is lovely, and everyone is happy. How do you do this?
We are trying to circulate workflow, so our colleagues are always engaged in various activities. We consciously transfer customers into the hands of other colleagues on a regular basis, because the identity always benefits from a new approach. When we start a project from scratch, we have more people working on the concept simultaneously and then we carefully pick from these the ones that we present to the client. Thus, the result is bound to be diverse. We love this game and it looks like it works well. If we ever happen to lose a client, we do not consider it as a failure but draw the necessary consequences, which serve as a basis for further development. Perhaps that’s the secret of a balanced atmosphere.

In the past you had been making scale models with your brother, puppets with your mother, you were making pottery, did roller skating... What other crazy hobbies have you had?
I am completing the Berlin marathon every year with a group of friends for eight years now. This is a kind of an artificial déjà vu; each year, we stay at the same hotel, and eat the same food. This is actually a ritual running through the beautiful city. I have also started boxing, but as Rozi was born, it was pushed into the background. As a university student I was crazy about Fiat 500; I bought a 32-year-old car for 60,000 forint and spent several times its value during the years. I could say that the main purpose of my work at that time was to maintain the car. We drove with this car to the artist colony in Tihany, and we also drove through half of the country visiting our fellow students. I knew every tiny little bit of it and I was constantly tinkering it. Eventually, I had to sacrifice it on the altar of practicality and rationality.

Our current main freetime activity, hobby and obsession is Rózi, our dearest child. In the past two years, the world has been revolving around she – and it probably remains so in the future. :)

Photo & text: Krisztián Torma - Hellodesign
Translation: Csaba Matta


Két középiskolában tanult egyszerre, miközben görkoris bandájával a nyíregyházi művház korlátjait koptatta. Ólom figurákat festett és árult, rajztanár anyukája bábszakkörébe járt és rajzolt, rajzolt, rajzolt. Az egyetemi éveiben megalapította saját vállalkozását, mely jelenleg 10 ember számára biztosít munkát. Tervezőgrafikus, tanár, vállalkozó, maraton futó, férj és apuka. Feleségével, 1,5 éves kislányukkal és kutyájukkal a Gellért-hegyen élnek. Ördögh Lászlóéknál töltöttük egy szombat reggelt.

Megvan a praktikuma annak, hogy a házatok alja egy ABC, hiszen így papucsban mehettél le ezekért a kakaós csigákért. Volt más szempont is, amikor ezt a lakást választottátok?
Igen, de ez volt a legfontosabb. :) Ezt a társasházat 1976-ban az Építőipari Szövetkezet ABC-nek kezdte el építeni, de aztán hirtelen rádobtak még két szintet hat lakással. Ennek köszönhetően lakhatunk ma itt. Olyan környéket kerestünk, ami jó lesz a tervezett gyereknek illetve a meglévő kutyának és ahol jó a közlekedés. Ezeket figyelembe véve a Gellért-hegy maradt. Ez itt egy valóságos gyerek- és kutyaparadicsom. A lakást Kiss Zsombor grafikus barátunk építész szülei tervezték át az igényeinknek megfelelően. El sem tudtuk képzelni, hogy ilyen jó otthont tudnak varázsolni számunkra egy előnytelen lakásból.

A Graphasel Design Studio társtulajdonosaként, oktatóként, férjként és apukaként hogyan telik egy napod?
Hétköznaponként, ébredést követően reggelit készítek magunknak és bekeverem a tápszert Rozikának. Az esetek nagy többségében sütök egy rántottát fetával és snidlinggel. A kávé alap motorolaj. Nagy álmom egy méretes, kétkaros, olasz kávégép. Ha majd a Graphasel egyszer megengedheti magának, lesz egy külön kis kávézó sarkunk, mert tele vagyunk kávészakértő barátokkal és ez nagyon boldoggá tenné őket. Reggeli után bemegyek a stúdióba. Tavasztól őszig robogóval járok, télen villamossal vagy autóval. Tíztől hatig bent dolgozom, utána vagy hazajövök, vagy tanítani megyek. Heti két alkalommal a KREA Művészeti Iskolában, szombatonként pedig a Budapesti Kommunikációs Főiskolán az Elektronikus Ábrázolás szakon oktatok.

Édesapád és a bátyád nyomdász, anyukád rajztanár és iskolaigazgató. Volt más út is, mint a tervezőgrafikus és tanár?
Nem nagyon. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen a grafika szak után elvégeztem a tanár szakot is. Rajz, nyomda, grafika, tanár, szervezés - összeraktam, amit lehetett. Ráadásul a kedves feleségem is rajz-vizuális kommunikáció szakon végzett. A Képzőn a tanár szak adta magát, arra gondolva, hogy majd 60 éves koromban, ha már kiégtem, akkor biztos jut nekem valahol vidéken egy tanári állás. A sors hamarabb dobta a lehetőséget. A KREA-ban InDesignt, nyomdai előkészítést és experimentális kiadványtervezést oktatok, mely a csapatmunkára, a projekt szemléletre és a szabad gondolkodásra ösztökéli a diákokat. Nagyon büszke vagyok az aktívan dolgozó tanítványaimra, mint például Polgárdi Ákosra és Rubik Ágira. Szoktam követni a munkáikat és jó látni, hogy akiket oktattál, azok nem csinálnak rossz dolgokat. A BKF-en való tanítást is nagyon élvezem. Itt olyan dolgokat csinálunk, amiket mindig is szerettem volna, de a valós megrendeléseink nem teszik lehetővé: kísérleteket végzünk, melyekkel a grafikus konvenciókat szeretném lehámozni a diákjaimról - és magamról.

Két egyetemre jártál egyszerre, ami talán kevésbé meglepő, mint az, hogy középiskolából is kettőt végeztél párhuzamosan. Erre miért volt szükség és hogy sikerült összehoznod?
Igen, áthallgattam az Iparra animáció szakra egy ideig. A középiskolás történet ott kezdődött, hogy mivel színtévesztő vagyok, nem vettek fel grafika szakra a Nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolába, így gimibe mentem. Eközben viszont bejártam a Művészetibe, mert a rajzolást nem bírtam abbahagyni. Itt a tanárok megsajnáltak, hogy gimisként a nyolcadikosokkal tanulok, ezért elintézték, hogy újra felvételizhessek - és felvettek. Ezután az iskolák igazgatói megbeszélték, hogy hogyan végezzem a két iskolát egyszerre. Ennek az lett a vége, hogy hétfőn és kedden az egyikbe, szerdától péntekig a másikba jártam. A gimiben érettségiztem, aztán még volt egy évem a Művészetiben, amit végig rajzoltam és terveztem. Itt ismerkedtem meg Zsuzsival és innen kerültem be a Magyar Képzőművészeti Egyetemre.

Az életben van egy másik partnered is, akivel legalább annyi időt töltesz, mint Zsuzsival. Ki ő és hogy kerültetek össze?
A Graphasel Design Stúdiót magamban alapítottam, de két év után rájöttem, hogy nagyon nehéz egyedül csinálni. Drozsnyik Dávid barátom is a Képzrőre járt, képgrafikus szakra. Végig dolgoztuk az egyetemet. Ő főleg weboldalakat tervezett, én pedig a nyomdai vonalból kifolyólag offline arculatokat. Több befektető akart annak idején reklámügynökséget csinálni a Graphaselből, akiknek tetszettek a munkáim és láttak benne üzleti lehetőséget. Dávidtól kértem tanácsot. Megkérdezte, hogy mennyi pénzből tudnám fejleszteni a céget, majd felajánlotta a spórolt pénzét és innentől kezdve társak vagyunk. Az egyik legjobb döntésem volt, nagyon sokat tett hozzá a céghez - és tesz mind a mai napig. Aztán eljártunk alap pénzügyet tanulni a barátainkhoz, ahol elmagyarázták nekünk, hogyan kell egy céget irányítani, a bevételeket és kiadásokat vezetni, az időt kontrollálni, milyen adónemek vannak, mire figyelj oda, satöbbi. Tyúklépésben haladtunk, minden döntést heteken át mérlegelünk, akár új munkaállomásról, új kollégáról vagy épp egy szokatlan projektről legyen szó. A ma induló fiatalokon viszont gyakran azt látom, hogy a fejlődés bizonyos szakaszait szeretnék kihagyni. Mindenki egyből art direktor akar lenni vagy start-up-ot szeretne indítani. Ezt a felkészületlenségük és tapasztalatlanságuk miatt nem tudják meglépni, így csalódottak és kiábrándultak lesznek - holott csak alacsonyabbra kellene tenni az elején lécet. 

Jó érzés bemenni hozzátok a stúdióba és nem csak a panoráma, hanem a hangulat miatt is: nálatok mindig jó kedv uralkodik. Hogyan csináljátok?
Igyekszünk a különböző munkafolyamatokat cirkuláltatni, így mindig változatos a kollégáink tevékenysége. Tudatosan átrakunk ügyfeleket más alkotók kezébe, mert az arculatnak mindig jót tesz egy új szemlélet. Amikor nulláról indítunk egy projektet, akkor több ember dolgozik egy koncepción és a párhuzamosan elkészülő verziókból emeljük ki azokat, amiket bemutatunk az ügyfélnek. Így óhatatlanul változatos lesz az eredmény. Ezt a játékot imádjuk és úgy fest, működik is. Ha netán ügyfelet veszítünk, akkor azt nem kudarcként éljük meg, hanem levonjuk belőle a tanulságokat és ennek pozitív hozadékaként tovább fejlesztjük a folyamatainkat. Talán ez a kiegyensúlyozott légkör titka.

Régebben maketteztél a bátyáddal, anyukádnál bábokat készítettél, agyagoztál, görkoriztál. Milyen egyéb hobbijaid, őrületeid voltak az idő folyamán?
Nyolc éve rendszeresen lefutom a berlini maratont egy baráti társasággal. Mesterséges déja vu-t tartunk fent: minden évben ugyanott szállunk meg, ugyanazt esszük. Ez tulajdonképpen egy rituális futás a gyönyörű városon keresztül. Elkezdtem bokszolni is, de ez Rozi születésével háttérbe szorult. Egyetemistaként volt a Fiat 500-as őrületem: egy 32 éves autót vettem hatvenezerért és ennek sokszorosát költöttem rá az évesk során. Mondhatni az akkori munkáim fő célja az volt, hogy fenntartsam az autómat. Ezzel mentünk le Tihanyba a művésztelepre, illetve jártuk be a fél országot a csoporttársaimhoz utazva. Minden kis porcikáját ismertem és folyton bütyköltem. Aztán feláldoztam a praktikum és az ésszerűség oltárán.

A mostani legfőbb szabadidős tevékenységünk, hobbink és őrületünk a kedves feleségemmel a gyermekünk, Rozi. Az elmúlt két évben számunkra körülötte forog a világ - és valószínűleg ez már így is marad. :)

Kép és szöveg: Torma Krisztián - Hellodesign

 

Attila Cosovan designer & Bori Fenyvesi architect


Attila is a designer, and one of the founders of COANDCO.CC design studio that has been awarded the Red Dot Prize multiple times; he is also a lecturer at MOME, the creator of the concept and theory of ‘design communication’, member of the Hungarian Design Council and the Advisory Board of the Design Terminal, and curator of Hellodesign. Bori is an architect, committed to “gentle architecture”, but primarily a mum these days. Iza is 4.5 years old and is attending kindergarten, and Max Keve is only 2 months old. We were invited by the Cosovan-Fenyvesi family. 

We are in Újbuda, Kelenföld, close to Bikás Park. The view from your patio is simply gorgeous; the park is being developed, providing more and more opportunities for people in the area. Apparently, this is a perfect place to live. Was this a conscious choice?

Attila: We have been living here for almost 3 years now; we rent this apartment from the sister of my sister-in-law. We moved into the apartment from a 400-square-meter house that we shared with my brother’s family. We had to give away a part of the furniture, since it would have been impossible to fit even the half of it here.

Bori: The facilities and other features of the area are indeed great. Kopaszi dam is very close, and we love it; we have been going there even when we lived further away. Bikás Park, which is next door, has recently become a real recreational area. It has a super playground, a wide range of sports facilities, and public toilets.

This is a weekday morning are we are sipping coffee here peacefully. Is this typical of your lifestyle?

Attila: I usually spend a lot of time home. Back in the previous house, when I was on sabbatical, we got used to not to rush: we got up at eleven o’clock, and we had coffee in the garden until three o’clock. This is how we used to live, and I thought that we should keep at least the essence of it. So now we are having coffee every morning for quite a long time, and spend 2–3 hours together at home. We get up around seven, I sometimes even earlier to do workout for 20 minutes. You know, the usual exercises: jogging in pace, or using the expander. I have got a kettlebell that I sometimes use to wake up my blood pressure a little. It’s a must because during the day I may not have time to do this. I go to yoga once a week. Then breakfast, which is the best in summer, because we can sit out on the huge terrace. And then around 8-9 o’clock either myself or Bori will walk with Iza to the kindergarten.

DISCO, or design communication in other words, is a concept that you’ve created – it really is a method in architecture. How do you apply this in your work?

Attila: At our company Co & Co, which was jointly founded with my brother Tomi, and later on further expanded with Gergő Hosszú and Ricsi Nagy, transferring design communication theory into practice means that design and branding are not separated. This applies to both products and services. CocoDice, our first Red Dot Award-winning plan, has been created relating to a financial service. We started to think about how could we define their work, what symbols could we use. In the point of view of cash management, we defined six types of people, so using the symbol of a cube was straightforward. Thinking this further we have designed the magnetic dice and are sitting puffs (which have since come to life); they combine luck and consciousness. Our latest ‘red dot’ plan is a sports equipment called Teqball. The basic idea comes from wo young men, Gábor Borsányi and Viktor Huszár; we have developed this tool and designed its identity. We have found out the recipe for a Red Dot product prize over the years. The point is that the submitted object should not only be beautiful, but also a complete and viable brand. You have to convince the judges that there is a fully-developed communication strategy behind the product, which has a future. So far we have participated four times at the competition, and have always been successful.

To what extent are the customers aware of the level of your professionalism?

Attila: Award-compatibility is included in the first couple of sentences. We inform the customer that we will create a product that is capable of winning the Red Dot Award or any other awards. For Teqball, there was a great fight regarding the identity. We could not identify with the material because it was not compatible with what the product represents. Finally, we managed to convince the client. We initiated the production management, and we handed over the manufacturer package and information.

Your professions are close to each other. Are there any joint projects, or are you planning to work together?

Bori: We are planning to create something common also in work later, but for now the idea that as soon as I can I set out on my own way. Of course, we discuss everything, consulting constantly, and sometimes I even give a hand in Ati’s company works, and vice versa. 

You have both studied at MOME, and Attila is currently teaching there. Would it be false to assume that you know each other from there?

Attila: That’s correct :) We have met at the first incubation project at MOME that we both attended. Then, much later, we met again at a year-end party, an as an unexpected miracle and we got together. Soon we moved in together, and after 9 months we had been waiting for Iza’s arrival. It was not a conscious family planning, but we both felt that we have found each other. At the beginning of our relationship Bori went to a six-month scholarship to Milan that she has been awarded earlier. Fortunately we managed to overcome this when we both left home and met in Venice; and when Bori became pregnant, she started to travel home more frequently. None of us liked Milan particularly. The design week was exciting, and there are quite a few beautiful parts of the city, but I don’t understand what made Milan such a classy place. If I had a few billion forints I would make a much more outstanding design capital from Budapest :) Though probably it will become so anyway, since many people are working for it – for example, you are.

Bori, how did you feel in Milan; how easy was it to integrate into the education system of another country as a Hungarian student?

Bori: I was studying interior design at the university in Milan, which I enjoyed very much. Academic life was vivid, education was of high quality. It was an exciting challenge to show in a foreign environment what we Hungarians are capable of. Having come from Budapest, I feared that I would be clumsy in such a school, but this wasn’t the case at all: they highly appreciated our knowledge and our work. The focus of the training there is quite different; whilst students were not particularly good at drawing by hand, they were professional in using CAD programs. This was a major weakness for me, so I decided to learn it. Owing to the approaching due date with Iza, we both finished our project one month earlier, and since we still showed more progress than the locals, we did not stay in shame. Although I have written up my thesis since then, the completion of the university is still awaiting, because the viva is yet to come.

Whilst your living room is spacious, the changing table could only be placed on the drawing table in the bedroom. You might soon be moving again?

Attila: Our plan is to live in a so-called ‘gentle house’, which would be designed using Bori’s unique architectural method. We would very much like to leave the city. I was born in Máramarossziget, on the outskirts of the city, on the banks of the river Iza, where the mountains start, so for me this terrain was the playground. At that time, life was very active on the beach, and the river was wide and clean. Today, none of this is true.

Bori: We are going there relatively rarely, but we go to excursions at home quite often. Yesterday we were in Kamaraerdő, and we often go to the nearby Kopaszi dam, and we love to travel to Dobogókő too. Along the way, there is a goat farm where you can buy some cheese and feed the animals, which Iza enjoys a lot. We like to go to Normafa throughout the year. In summer, every Saturday morning we are having a ceremonial breakfast at Szépkilátás patisserie. It’s so peaceful and leisurely; we spend hours there before continuing our way, which perhaps one day will lead us to the area where we can build up our gentle house.

Photo: Norbert Juhász – Hellodesign
Text: Krisztián Torma – Hellodesign
Translation: Csaba Matta


Attila tervezőművész, a sokszorosan Red Dot-díjas COANDCO.CC  design stúdió egyik alapítója, a MOME oktatója, a designkommunikáció fogalom és elmélet megalkotója, a Magyar Formatervezési Tanács, a Design Terminál tanácsadó testületének tagja és a Hellodesign kurátora. Bori építőművész, a "szelíd építészet" híve, de most leginkább anyuka. Iza 4,5 éves ovis, Max Keve 2 hónapos újszülött. A Cosovan-Fenyvesi családnál jártunk vendégségben.

Újbudán vagyunk, Kelenföldön, a Bikás park közelében. A teraszotokról gyönyörű a kilátás, a parkot fejlesztik, így egyre több, szebb és jobb lehetőséget kínál a környékbelieknek. Szemmel láthatólag jó itt lakni. Mennyire volt tudatos ez a választás?

Attila: Közel 3 éve lakunk itt ebben a sógornőm húgától bérelt lakásban. Egy 400 négyzetméteres kertvárosi házból költöztünk át, ahol még együtt éltünk az öcsémékkel. A berendezés nagy részét elajándékoztuk, mert ide a fele sem fért volna be.

Bori: Valóban jók a környék adottságai. Itt van a Kopaszi-gát, nagyon szeretjük, addig is jártunk oda, amíg távolabb laktunk. A szomszédunkban lévő Bikás park az utóbbi időben valódi szabadidős területté vált. Van benne szuper játszótér, sokféle sportolási lehetőség, közvécé.

Hétköznap délelőtt van és mi itt békésen kávézgatunk. Ez jellemző az életviteletekre?

Attila: Sokat vagyok itthon. A régi házban, amikor alkotói szabadságon voltam, megszoktuk, hogy nem rohanunk: felkeltünk tizenegykor, kávéztunk háromig a kertben. Így teltek a napjaink és arra gondoltam, hogy ennek legalább az esszenciáját fenn lehetne tartani. Ezért most minden reggel egész hosszasan kávézunk, 2-3 órát eltöltünk együtt itthon. Hét körül kelünk, én valamikor korábban, hogy tornázzak 20 percet. Tudod, a régi tornagyakorlatok: helyben futás, expanderezés. Van egy kettlebell, azt is emelgetem, hogy a vérnyomásom kicsit felébredjen. Ez kell, mert napközben nem biztos, hogy jut rá idő. Hetente egyszer járok jógázni. Aztán reggeli, ami nyáron a legjobb, mert ki lehet ülni a hatalmas teraszra. Ezután 8-9 között Bori vagy én elsétálunk Izával az oviba.

Az általad alkotott DISCO vagyis designkommunikáció fogalom egy tervezési metódust takar. Hogyan alkalmazod ezt a munkád során?

Attila: A testvéremmel, Tomival közösen alapított - majd Hosszú Gergő és Nagy Ricsi barátainkkal tovább bővült - cégünknél, a Co&Co-nál a designkommunikáció elméletének a gyakorlatba való átvitele azt jelenti, hogy a design és a márkaépítés nincs különválasztva. Ez termékre és szolgáltatásra egyaránt vonatkozik. A legelső Red Dot-díjas tervünk, a CocoDice is egy pénzügyi szolgáltatáshoz kapcsolódóan jött létre. Elkezdtünk gondolkodni azon, hogyan tudnánk definiálni a munkájukat, hogyan lehetne szimbolizálni azt. Pénzkezelési szempontból hat embertípust határoztunk meg, így adta magát hogy egy kocka legyen a szimbólum. Ezt továbbgondolva terveztük meg az azóta önálló életre kelt mágneses kockajátékot és ülő puffokat, melyek már ötvözték a szerencsét a tudatossággal. A legutóbbi piros pontos tervünk a Teqball névre hallgató sportszer. Az alapötletet két fiatalember - Borsányi Gábor és Huszár Viktor - hozta, ehhez fejlesztettük az eszközt, terveztük az arculatot. A termékek Red Dot-díjának receptjét az évek alatt már kiismertük. A lényeg, hogy ne pusztán egy gyönyörű tárgyat nevezz be, hanem egy teljes és életképes brandet. Meg kell győzni a bírákat, hogy egy kiforrott kommunikációs stratégia áll a termék mögött, melynek van jövője. Eddig négyszer pályáztunk és mindig meggyőzőek voltunk.

A cégeteket megkeresők mennyire vannak tisztában azzal, hogy milyen magas szinten művelitek a szakmátokat?

Attila: A díjkompatibilitás benne van az első pár mondatban. Elmondjunk az ügyfélnek, hogy mi olyan szintű terméket fogunk kiadni a kezünkből, ami alkalmas arra, hogy Red Dot vagy bármilyen más díjat elhozhasson. A Teqball esetében az arculatnál nagy harc volt. A hozott anyaggal nem tudtunk azonosulni, mert nem volt kompatibilis azzal, amit a termék képvisel. Végül sikerült meggyőzni az ügyfelet. A gyártásmenedzsmentet is mi kezdtük el, mi adtuk át a gyártó csomagot és információkat.

A ti szakmátok közel áll egymáshoz. Vannak közös projektjeitek vagy terveztek együtt dolgozni?

Bori: Tervezzük, hogy később munkában is közöset alkossunk, de jelenleg az a koncepció, hogy amint tudok, elindulok a saját utamon. Persze mindent megbeszélünk, folyamatosan konzultálunk, és van, hogy besegítek Atiék céges munkáiba, és persze ő is nekem.

Mindketten a MOME-n tanultatok, Attila jelenleg is ott tanít. Téves lenne az a feltételezés, hogy onnan ismeritek egymást?

Attila: Nem téves. :) Az első MOME inkubációs projektnél ismerkedtünk meg, melyben mindketten részt vettünk. Aztán jóval később, egy évzáró bulin találkoztunk és egy váratlan varázsütésre összejöttünk. Hamarosan összeköltöztünk és háromnegyed év múlva már vártuk Izát. Nem volt tudatos családtervezés, de úgy éreztük, hogy egymásra találtunk. Bori a kapcsolatunk elején elment egy féléves ösztöndíjra Milánóba, amit már korábban megnyert. Ezt szerencsére sikerült áthidalnunk, amikor mindketten elindultunk és Velencében találkoztunk, majd ahogy Bori várandós lett, onnantól ő járt haza. Milánót egyikünk sem szerette meg különösebben. A design hét ugyan izgalmas és van egy-két szép pontja is a városnak, de nem értem, mitől lett ilyen felkapott hely. Ha most lenne pár milliárdom, akkor Budapestből különb design fellegvárat csinálnék. :) Bár valószínűleg enélkül is azzá fog válni, hiszen sokan tesznek érte - például Ti is.

Bori, te hogy érezted magad Milánóban, mennyire volt könnyű beilleszkedni egy másik ország oktatási rendszerébe magyar diákként?

Bori: A kinti egyetemen belsőépítész szakon voltam ahol nagyon jól éreztem magam. Az egyetemi élet pezsgő, az oktatás színvonalas. Jó volt megmutatni egy idegen közegben, hogy mi magyarok mit tudunk. Budapesti ösztöndíjasként attól tartottunk, hogy egy ilyen iskolában ügyetlennek fogunk számítani, de ez egyáltalán nem így volt: nagyra értékelték a tudásunkat és a munkáinkat. Az ottani képzésen másra helyezik a hangsúlyt a kintiek nem igazán tudtak kézzel rajzolni, ellenben nagyon profik voltak a CAD programok használatában. Ez nekem nagy hiányosságom volt, ezért elkezdtem megtanulni. A közelgő Iza miatt mindkét projektünket egy hónappal hamarabb fejeztük be, és mivel még így is tovább jutottunk velük, mint a helyiek, nem maradtunk szégyenben. Bár a diplomamunkámat már megcsináltam, az egyetem befejezése várat magára, mert a védésem még hátra van.

A nappalitok tágas, de pelenkázónak már csak a hálóban lévő rajzasztalon jutott hely. Lehet, hogy hamarosan újra költöznötök kell?

Attila: Egy úgynevezett szelíd házban szeretnénk majd lakni, ami Bori sajátos építészeti módszerével lenne megtervezve. Szívesen kiköltöznénk a városból. Én Máramarosszigeten születtem, a város szélén, az Iza folyó partján, ahol már a hegyek kezdődnek, így nekem ez a terep volt a játszóterem. Akkoriban a parton nagy élet zajlott, a folyó széles és tiszta volt. Ma már egyik sem igaz.

Bori: Arrafelé viszonylag ritkán járunk, de idehaza gyakran kirándulunk. Tegnap kint voltunk a Kamaraerdőben, de gyakran megyünk a közeli Kopaszi-gátra, illetve szeretünk elutazni Dobogókőre is. Útközben van egy kecskefarm, ahol lehet venni sajtot és etetni az állatokat, ami ilyenkor Iza kedvenc elfoglaltsága. Normafára egész évben szívesen járunk. Nyáron, szombatonként szertartásosan a Szépkilátás cukrászdában reggelizünk. Békésen, ráérősen, órákig elvagyunk, mielőtt folytatjuk az utunkat, mely talán egyszer arra a környékre vezet bennünket, ahol felépülhet a szelíd házunk.

Fotó: Juhász Norbert - Hellodesign
Szöveg: Torma Krisztián - Hellodesign

 

Pál Koós, head of MOME Design Institute

Budapest, Hungary, 2015


He started his career as a newsboy and a cleaner, but currently works as the head of Design Institute at MOME. He has designed a coffee maker for mass production and loudspeakers winning a design prize. What he believes in is conversation and collaboration, but not the existence of ‘misinterpreted’ talents. He prepared a special Hungarian dish for us in his home, in Csillaghegy.

We are in a house in the suburbs, Óbuda, close to the river. You weren’t born in the neighbourhood, but not even the city. How did you end up living here and what do you like the most in this area?
I thought while we are chatting, I’ll prepare some ‘lapcsánka’ or if you wish ‘tócsni’ for you (note: a common dish in Hungary with different names in regional dialects). This is one of my favourite dishes, I learnt the recipe from my grannie and by the end of the interview, it will be ready. Alright? I came to the city in 1987 from Nyíregyháza with the firm intention to get admission into the university. That time I was making a living by being a newsboy. Later, but still during my university years, I rented a 3-bedroom house in the fairy-tale named district, Csillaghegy (note: ‘Starmountain’). The owners were nuns and fantastic people; their only condition was that I had to move out for the summers since they wanted to have a holiday in here. We’ve been living in this building, a 37-square-meter apartment since 2000. It’s 200 metres away from the Római (embankment of the Danube), which is packed with good places and nice friends. But by now, we’ve undeniably grown out of this apartment, so we’re moving to another district, not far from Csillebérc in a couple of weeks as that area is closer to our workplaces and to Botond’s pre-school.

You’re a successful instructor, an acknowledged leader and an active designer in one person. How can you squeeze everything into your workdays and how do you spend a typical day of yours?
Usually I get up at around 5:30, I answer my mails-as it would be impossible to do so during the day. Then I make tea or carrot-beetroot-apple smoothie to my family. At around 9 or 10 I get into the university by public transport. I like commuting for an hour; it has become part of my life. On my way to work, I can double-check my daily duties and can get ready for work mentally. There’s always hustle and bustle around me in the office and my work is pretty intense, but dealing with the students recharges my batteries completely. I leave the uni at about 6-7 o’clock in the evening. This pace of life is demanding and puts us to the test, but when the summer comes, we always regenerate ourselves. I’m just letting you know in the meantime that one of the secrets of a good lapcsánka is that you have to add some flour to the grated potato to avoid it to turn brown while you’re getting ready for frying them. Another trick is that you must add an egg to the dough, this gives a lovely reddish colour to the pastry.

It’s been a long journey from delivering newspapers to a leading position at a design institution in Budapest. Who or what guided you to this profession?
In kindergarten I wanted to become an architect. I imagined myself designing giant skyscrapers and suspension bridges while I was walking in the streets of Nyíregyháza. This vision had disappeared by my elementary school years and no other one popped up, so luckily the city escaped from me. However, my mum, who was born as the eighth child into a working class family in Ózd, was excellent at drawing, photography, and shooting films. She wanted to get into the Hungarian University of Fine Arts, but my grandparents couldn’t support her studies financially, so the consequences of the situation as for me were obvious: she nurtured my artistic ambitions ever since she gave life to me at the age of 19. My father is a lawyer without any sense of arts, so probably I didn’t get much from him when it comes to my profession. Though, there was a beautiful workhouse at my grandfather’s place equipped with different machines, such as a welding machine as he used to work as a smelter. This could have provided me with inspiration, but I still haven’t become a classic designer type, who does D.I.Y. all the time. I was more interested in arts, but being a secondary school student in the countryside, I didn’t gain such an insight into this field. I needed years to realise what I really wanted to do with my life. If not a design artist, then probably I must be a lawyer  I thought since I used to read a lot at that time and I was good at both Hungarian Grammar and Literature and History.

You are successful as a designer as well as an instructor. You have 37 products realised, 8 awards, and probably you wouldn’t be able to recall the number of your exhibitions by heart. Could you tell me about the most important difficulties, success stories or failures you’ve lived through?
My admission to the Moholy-Nagy University of Art and Design has been denied seven times, which meant a huge failure to me at that time. When I got in, I was already ready to complete my studies there. There was a pretty strange situation at the university those days, so I think without having worked so hard for my entrance exams, I would have left the institution in the first year due to the fact that the knowledge I got there was anything but I had expected beforehand. Nowadays, sitting at the other side of the table, I see the same reactions from my students occasionally, but this rather motivates me. The issue is quite complex and having several years of experience, now I see my own teachers differently. Besides this, there are some university projects which fail, there are partial or temporary failures, but I can’t really recall any epic ones; we’ve always managed to overcome difficulties somehow. I consider these ones as parts of a natural learning process. To the contrary, I bump into success every single day, rooting from different sources and being manifested in various ways. And now, I’ll show you how ‘Paprikum’ works, which is a pepper mill designed by Toronyi Péter and will use it for our lunch.

What else do you have time for besides your work? What do you do at the weekends and in school breaks?
When I came to Budapest, I decided to swim regularly. So, in the summers, I went to the beach right after having finished delivering the papers and having had breakfast. I would spend the whole day there and went to drawing classes in the afternoons; those were the days. Later on, mainly thanks to my wife, who is an aerobic instructor, we led a pretty sporty lifestyle: we went cycling, for runs regularly, and did kayak in the summer. Since 2007 I’ve only had the opportunity to do sports at the weekends or in the summer. The summer break is definitely for the family and friends. We’ve spent a week with our colleagues in Tihany at the site of the university for four years now. We used to go on domestic vacations with the family since Botond was too little, but now we are about to renew an old family tradition and go on holiday to Szováta, and also on another seaside holiday annually.

Does a head of a design institute have a favourite object?
I know it sounds silly from me, but objects don’t mean a lot to me. As for me, I only stick to two things: one of them is the high-end Etalon voice system I designed, the other one is a bracelet designed by one of our former students, Szilos András 10 years ago, I also wear it every day. Now, we are in the finish line… food is ready; I’ll bring some sour cream, then let’s go and have lunch on the terrace.

Photo: Norbert Juhász - Hellodesign
Text: Krisztián Torma - Hellodesign
Translation: Orsolya Szatzker - Hellodesign


Újságkihordóként és takarítóként kezdte pályáját, jelenleg a MOME Design Intézetének igazgatójaként tevékenykedik. Tervezett tömeggyártásba került kávéfőzőt és design díjas hangfalat. Hisz a párbeszédben és a közös munkában, nem hisz a meg nem értett tehetségekben. Csillaghegyi otthonában Koós Pál készített nekünk lapcsánkát.

Egy óbudai kertvárosi házban vagyunk, közel a folyóhoz. Nem a környéken születtél, de még csak nem is a városban. Hogy kerültél ide és mit szeretsz leginkább ebben a környezetben?
Arra gondoltam, hogy amíg beszélgetünk, készítek nektek lapcsánkát avagy tócsnit. Az egyik kedvenc ételem, nagymamámtól tanultam és mire az interjú végére érünk, elkészül. Rendben? 1987-ben jöttem fel Nyíregyházáról Budapestre azzal az elhatározással, hogy bekerüljek az Iparművészeti Egyetemre. Akkoriban újságkihordásból éltem. Még diák voltam, amikor apácáktól  - akik fantasztikus emberek voltak - kibéreltem egy háromszobás üres házat a mesés hangzású Csillaghegyen, ezerötszáz plusz rezsiért. Az volt a kitétel, hogy nyaranta le kellett lépni, mert a hölgyek jöttek nyaralni. Itt, ebben a szintén csillaghegyi, 37 négyzetméteres házrészben 2000 óta lakunk, 200 méterre a római parttól, ami tele van jó helyekkel és kedves barátokkal. Most viszont már menthetetlenül kinőttük, úgyhogy pár hét múlva Csillebérc környékére tervezünk költözni, mert mindketten azon a környéken dolgozunk és Botond is oda jár iskola előkészítőbe.

Sikeres oktató, elismert vezető és aktív tervező vagy egy személyben. Hogyan zsúfolható be mindez egy hétköznapba, hogyan telik egy napod?
Fél hat körül kelek és ekkor intézem a levelezésemet, amivel napközben már nem tudnék foglalkozni. Aztán a családnak teát vagy répa-cékla-almalevet készítek. Kilenc-tíz körül tömegközlekedéssel bemegyek az egyetemre. Szeretem az utazással töltött egy órát, teljesen beépült az életembe. Amíg beérek, végig tudom gondolni a napi teendőimet és fel tudok készülni a munkára. Bent pörögnek az események, nagyon intenzív a munka, viszont a diákokkal való foglalkozás teljesen feltölt. Este 6 körül indulok haza a családhoz. Ez az ütem fárasztó és próbára is tesz bennünket, de aztán jön a nyár, a szünidő, és akkor regenerálódunk. Közben azt elárulom, hogy a jó lapcsánka egyik titka, hogy egy kis lisztet kell tenni a reszelt krumpliba, így nem barnul meg, míg előkészíted sütéshez. A másik fortély, hogy bele kell gyúrni egy tojást. Ettől lesz szép pirosas a színe.

A nyíregyházi hírlapkézbesítéstől a budapesti design intézeti pozícióig hosszú út vezetett. Mi vagy ki vezetett erre a pályára?
Óvodás koromban építész szerettem volna lenni. Nyíregyházán sétálgatva elképzeltem, hogy hatalmas felhőkarcolókat és függőhidakat fogok tervezni. Ez a vízióm a város nagy szerencséjére általános iskolás koromra elmúlt, és nem született helyette másik. Azonban az ózdi munkáscsalád nyolcadik gyermekeként született anyukám kiválóan rajzolt, fotózott, filmezett, mintázott. A Képzőművészeti Egyetemre készült, de nagyszüleim nem tudták finanszírozni a tanulmányait. Ennek az lett a számomra kedvező következménye, hogy miután 19 éves korában a világra hozott, rengeteget foglalkozott velem és ő plántálta belém a művészi irányultságot. Apám jogász, nulla műszaki érzékkel, szóval tőle nem sok minden adódhatott a formatervezési pályámhoz. Viszont a kohász nagyapám házában volt egy nagyon szép műhely, ami a kerítésfonó géptől a hegesztőig mindennel fel volt szerelve. Ez inspirálhatott, de ezzel együtt mégsem lettem az a tipikus formatervezői alkat, aki sokat barkácsol és ezermesterként bármit megcsinál. A művészet érdekelt, de vidéki gimnazistaként nem bírtam túl nagy rálátással erre a területre. Évekre volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, pontosan mit is szeretnék kezdeni magammal. Ha nem formatervező, akkor bizonyára jogász lennék, mert nagyon sokat olvastam és magyarból illetve töriből is jó voltam. 

Tervezőként és oktatóként egyaránt sikeres vagy. 37 megvalósult terméked, 8 díjad van, a kiállításaid számát talán te sem tudnád megmondani fejből. Mik azok a legfőbb nehézségek, sikerek vagy épp kudarcok, amiket megéltél?
Hétszer nem sikerült a felvételim az Iparra, amit annak idején igen nagy kudarcként éltem meg. Bekerülésemet követően viszont már alkalmas voltam az elvégzésére. Akkoriban meglehetősen furcsa helyzet volt az egyetemen. Ha nem dolgoztam volna meg ennyire a felvételimért, már az első félévben eljöttem volna, mert ami tudást ott kaptam, az nem az volt amire számítottam. Most, hogy a másik oldalon állok, néha-néha észreveszem a diákjaimon, hogy hasonlókat gondolhatnak, de ez inkább motivál, mint elkeserítene. A kérdés meglehetősen összetett, és ennyi év távlatából én is másképp ítélem meg egykori tanáraimat. Aztán vannak egyetemi projektek, amik nem sikerülnek, vannak részkudarcok vagy épp sikertelenségek is, de látványos kudarcra nem emlékszem, valahogy mindig megoldottuk a helyzeteket. Ezeket is inkább természetes tanulási folyamatnak élem meg. Ellenben sikerrel minden nap találkozom, mindig máshonnan érkezik és más formában jelenik meg. Most pedig megmutatom, hogyan működik a Toronyi Péter által tervezett Paprikum, amivel borsot fogunk őrölni az ebédünkhoz.

Mire jut időd a munkádon kívül, mivel töltöd a hétvégéidet és az oktatási szüneteket?
Amikor feljöttem Budapestre, elhatároztam, hogy úszni fogok. Nyaranta, a hajnali újságkihordást követően megreggeliztem, majd kimentem a strandra. Az egész napot ott töltöttem, este pedig rajzszakkörbe jártam. Arany élet volt. Később - nagyrészt aerobik edző feleségemnek köszönhetően - meglehetősen sportos életmódot éltünk: kerékpároztunk, napi rendszerességgel futottunk, nyáron kajakoztunk. 2007 óta viszont már csak a nyarak és a hétvégék adnak lehetőséget a sportra. A nyár a családé és a barátoké. Az elmúlt 4 évben egy-egy hetet töltöttünk a kollégákkal Tihanyban, a Képző művésztelepén. A családdal is belföldre jártunk, míg Botond kicsi volt, azonban tavaly felelevenítettünk egy régi hagyományunkat: Szovátán nyaralunk. Ez fix program, emellé az idén beemelünk egy tengerparti nyaralást is

Egy design intézet igazgatójának van kedvenc tárgya?
Bár tudom, hogy ez az én számból elég hülyén hangzik, de nekem a tárgyak nem sokat számítanak. A magam részéről legfeljebb két tárgyhoz ragaszkodom: az egyik az általam tervezett Etalon high-end hangrendszer, a másik pedig egykori hallgatónk, Szilos András 10 éve készített kézékszere, amit egész nap viselek. Viszont célegyenesben vagyunk, kisültek a tócsnik, hozom a tejfölt, menjünk ebédelni a teraszra!

Fotó: Juhász Norbert - Hellodesign
Szöveg: Torma Krisztián - Hellodesign

___

Email ›

 
 

Zsombor Kiss, graphic designer

Budapest, Hungary, 2015


He’s a maniac of Lego, Mini and bikes, bathes his daughter in the evenings, goes to mass on Saturdays, otherwise earns his leaving by graphic work, design work projects and architectural projects. He has already designed images winning the Hungarian Design Work Award and ‘Aranyrajzszög’ Award, special wine labels, glass trophy for the contest of pneumatic vehicles, as well as funeral home interior published in architecture magazines. We visited Kiss Zsombor.

We’re chatting in your studio near Mechwart tér, in Budapest. What’s the story of this place?
I’ve been working here since 2006, which used to be my parents’ architecture office earlier. I joined their company adding graphics and design work profile to our repertoire. I’ve been the manager of the company and the studio since my parents got retired, so now, every now and then, I’m the one who involves them into certain projects. The neighbourhood of this place is quiet; you can find everything that you need on a workday and can get around on foot or by bike, even moped, or car. 

You graduated from the Hungarian University of Fine Arts and started your career at a company. When and why did you start your own business?
My first, and last-up-to-now, workplace was a graphic design and advertising company. I used to work there for a year and a half and that was the place where I really got to know everything about the profession. They supported me to get into the pace of the work and helped me with patience to adapt to the new situation. After a while, though, I realised that it was more important to me to be independent than to have my regular monthly income, and to work on projects I want to and in such a way I want to. This is much more difficult and unpredictable, I also have to do a lot of additional tasks. Still, I like this much more along with all these disadvantages as this way I can find my own way.

Tell me something about a typical day of yours, please.
My wife and my 8-month daughter are often fast asleep when I walk down to the studio from the hill where I live. It’s a nice walk and wakes me up till I get into the office. On my way down or here I have breakfast. I try to eat healthily, but sometimes I don’t succeed and end up having a croissant with a cup of cocoa. If I don’t walk, I take one of my bikes, my retro moped or my beloved Mini to work. I start work once I’ve arrived and at about noon I go down to the ‘Kisbödön’ for lunch, which is a nice and tiny restaurant and I’m served as a regular customer. Then work again, till the evening, but until 8 the latest. The goal is to finish work by 7 and get back home for bath time; then, I bathe my daughter. After that we have dinner with my wife, relax a bit, play with the baby and go to sleep.

If someone wants to get into your office, first they have to get across the bikes piled up in your hall, then they will even find some inside. What’s this obsession with bikes? And by the way, how many bikes have you got?
There are six here and at home another seven with the mountain bike, which makes them 13. My lucky number again J. Bicycles mean hobby, work, sport and design to me. I have several projects rooted from this approach; one of them is an individually designed bike, the other one is WOODI. The latter one is a start-up business venture, which produces wooden handlebars and pedals in small quantity. Obviously, I also designed the image and the wrapping of the product. The whole kicked off when I wanted to have a wooden handlebar for my artificially rusted bike and as I didn’t find a suitable one, I asked a friend to make one. Both of us liked the final product so much that we decided to carry on the project. Since then, we have designed and manufactured wooden pedals too and other accessories are also in progress. The wooden handlebar and pedals can dramatically change an ordinary bike and can easily become stylish accessories. They invoke the past but still remain modern at the same time.

You started your career as a graphic designer, but now you also have architectural projects and design work micro enterprises. Which activity is your priority?
I don’t want to differentiate my fields of interest in terms of the emphasis I put on them. I have two design work ventures: WOODI and an individually designed clock design and manufacturing business. I invest a lot of energy into them. Both of the projects are a matter of love, just like wine: I’ve already worked for a lot of wineries and I hope I will do so in the future, too. My different fields of work are in constant interaction with one another: they strengthen and inspire each other. It is also noticeable on my work, such as, my study of a bike with an individually designed tube, which looks a blade, a single-line graphic from the side-view but turns into a masculine and robust object when you look at in 3D.

Thanks to your interest and activities, it’s no wonder that you are surrounded by a lot of beautiful objects. Do you find any of them outstanding?
If I have to choose only one, it must be the lemon squeezer by Philippe Starck. I’d been longing for it for a long time, but eventually I got it on our honeymoon and it works brilliantly. There was a lemon grove around our accommodation and we were welcomed with beautiful, freshly harvested lemons in our room. That was the moment when I realised the reason why Alessi ordered such an ordinary object from a star designer: the rocket-shaped body perfectly serves its function, what’s more there’s a pinch of poetry in it, it gives more than sheer functionality.

How much free time have you got as a novice father and an entrepreneur and how do you spend it?
We’re in the middle of converting our flat, separating the bedroom and the baby room, so I must work on it after finishing work in the studio. I try to have my weekends free so that I can go cycling in the mountains. In the winter I do snowboarding, irregularly, but enthusiastically. Otherwise, tennis- once a week or every second week. Every now and then I also go to gym or run on the Margaret Island. Occasionally, we manage to get to a good concert at the Hungarian Academy of Music, or go to a wine bar with our friends to clink glasses. The regular family program is attending the Saturday mass in the Szent Gellért Church.

Photo: Norbert Juhász - Hellodesign
Text: Krisztián Torma - Hellodesign
Translation: Orsolya Szatzker - Hellodesign


Legó, Mini és kerékpár mániás, esténként a kislányát fürdeti, szombatonként misére jár, egyébként pedig grafikai, formatervezési és építészeti projektekkel keresi a kenyérre és borra valót. Tervezett már Magyar Formatervezési Díj és Aranyrajszög nyertes arculatokat, különleges borcsomagolásokat, pneumatikus hajtású járművek versenyére üvegből készült díjat, valamint építészeti lapokban publikált ravatalozó enteriőrt. Kiss Zsombornál jártunk látogatóban.

Budapesten, egy Mechwart tér közeli lakás a stúdiód, ahol beszélgetünk. Mi a helyszín története?
2006 óta dolgozom ezen a helyen, ami korábban a szüleim épitészirodája volt. A céghez való csatlakozásommal grafikai és formatervezési profillal színesedett a tevékenység. Szüleim nyugdíjba vonulása óta én viszem a céget és a műtermet, így most már, ha úgy adódik, én vonom be őket projekt jelleggel a tevékenységeimbe. A környék nyugodt, minden megtalálható, ami a hétköznapjaimhoz szükséges, és gyalog, bringával, robogóval, autóval egyaránt tudok és szoktam is közlekedni.

A Képzőművészeti Egyetem tervezőgrafika szakán végeztél és alkalmazottként kezdted a pályádat. Mikor és miért önállósodtál?
Első - és eddig utolsó - munkahelyem egy máig működő grafikai- és reklámügynökség volt. Másfél évig dolgoztam azon a helyen és ott tanultam bele igazán a szakmába. Türelemmel segítettek felvenni a ritmust és megszokni a számomra új helyzetet. Egy idő után azonban rájöttem, hogy nekem a havi fixnél fontosabb a szabadság. Az, hogy úgy és azon tudjak dolgozni, ahogy és amin én szeretek. Ez lényegesen nehezebb, kiszámíthatatlanabb ráadásul sok egyéb járulékos feladatot is egyszemélyben kell elvégeznem. Mégis, még ezzel együtt is jobban szeretem, mert így tudok igazán kibontakozni.

Hogyan telik egy hétköznapod?
A feleségem és a nyolc hónapos kislányom sokszor még alszik, amikor lesétálok a stúdióba a hegyről, ahol élek. Jó kis séta, felébredek, mire átérek. Útközben, vagy itt a stúdióban megreggelizek. Igyekszem egészségesen étkezni, ami az igyekezet ellenére nem mindig jön össze és olyankor croissanttal és kakaóval indul a nap. Ha nem sétálok, akkor valamelyik bringámmal, a retro robogómmal vagy a szeretett Minimmel jövök át. Érkezést követően nekiállok dolgozni, dél körül pedig lemegyek a közeli Kisbödön mikroétterembe ebédelni, ahol már törzsvendégnek számítok. Aztán újra munka, estig, de max nyolcig. A cél, hogy hétre, a fürdetésre hazaérjek és akkor azt én végezzem. Fürdetés után vacsora a nejemmel, aztán egy kis pihenés, babázás, alvás.

Aki be akar jutni az irodádba, annak át kell küzdenie magát az előszobádban lévő kerékpárokon, majd ha ez sikerült, akkor bent is találkozik néhánnyal. Mi ez az őrület? És tulajdonképpen hány biciklid van
Itt van ugye ez a hat, otthon pedig a montival együtt hét, szóval ez annyi, mint 13. Már megint a szerencseszámom. :) A kerékpár számomra hobbi, munka, sport, design. Több projektem is származik ebből az indittatásból. Az egyik egy egyedi formatervezésű bringa, a másik pedig a WOODI. Utóbbi egy start-up vállalkozás, mely fa kormányokat és pedálokat gyárt, jelenleg kis szériában. Ehhez értelemszerűen arculat és csomagolástervezés is társult. Az egész úgy indult, hogy a mesterségesen rozsdásított vázamhoz szerettem volna egy fa kormányt, és mivel nem találtam megfelelőt, egy barátommal készíttettem. Ez annyira megtetszett mindkettőnknek, hogy elhatároztuk, nem állunk meg a mintadarabnál. Azóta készült fa pedál is és fejlesztés alatt vannak további kiegészítők. A fa kormány és pedál már nagyon meg tud változtatni egy hétköznapi kerékpárt, stílusos kiegészítőjévé válik. Megidézi a múlt szellemét, ám ezt egy modern hangvétellel teszi.

Tervezőgrafikusként indultál, ma már viszont építészeti megbízásaid és formatervezési mikrovállalkozásaid is vannak. Melyik tevékenységedet részesíted előnyben?
A működési területek között nem szeretnék különbséget tenni a tekintetben, hogy melyikre fektessem a hangsúlyt. Van két formatervezéshez kapcsolódó vállalkozásom: a WOODI és az egyedi dizájn falióra gyártás-tervezés. Ezekbe sok energiát fektetek. Szerelem projekt mindkettő, akárcsak a borok: sok pincészetnek dolgoztam már grafikusként és remélem, fogok még ezután is. A különböző területek állandó kölcsönhatásban vannak: erősítik, színesítik és inspirálják egymást. Ez a munkáimon is tetten érhető, mint például az egyedi vázas kerékpár tanulmányomon, ami oldalnézetből egy penge, egy egyetlen vonallal felrajzolt grafika, viszont ahogy térbe fordul, egy maszkulin, robusztos tárggyá alakul. 

Az érdeklődésednek és a tevékenységednek köszönhetően nem csoda, hogy sok szép tárgy vesz körül. Van, amelyiket kiemelkedőnek tartod közülük?
Ha egyet kell választanom, az Philippe Starck citromfacsarója. Régóta szemeztem már vele, végül a nászutunkon tettem rá szert és zseniálisan működik! A szállásunkhoz tartozott egy citromliget és a szobánkban gyönyörű, frissen szedett citromokkal fogadtak bennünket. Ekkor jöttem rá, hogy a gyártó, az Alessi, miért ilyen hétköznapi terméket rendel egy sztártervezőtől: a rakéta formájú testnek köszönhetően tökéletesen megfelel a feladatának, ráadásul van benne egy csipetnyi költészet, így többről szól, mint a puszta funkcionalitás.

Kispapaként és vállalkozóként mennyi szabadidőd marad és mivel töltöd el?
Odahaza bővülünk, különválasztjuk a háló- és a babaszobát, így most munka után ott is helyt kell álljak. A hétvégéket igyekszem szabaddá tenni és akkor bringázok a hegyekben. Télen snowboardozás, rendszertelenül, de lelkesen. Máskor tenisz, hetente, kéthetente. Néhanapján lemegyek az edzőterembe, nagyritkán pedig futok a szigeten. Időnként eljutunk a Zeneakadémiára egy-egy jó koncertre, máskor pedig a barátaimmal keresünk fel pár borbárt és koccintunk. Ami rendszeres, az a szombat esti misén való részvétel a családdal, a Szent Gellért templomban.

Fotó: Juhász Norbert - Hellodesign
Szöveg: Torma Krisztián - Hellodesign

___

Behance
Email
Web

 

Anna Farkas, graphic designer

Budapest, Hungary, 2015


Did you know that Anna F. Györffy, the illustrator of the well-known Hungarian children books entitled Mosó Masa Mosodája and Dörmögő Dömötör was born 100 years ago this year? And that one of her grandchildren has also become a graphic artist? Well, and what a great one! She is Anna Farkas, whose excellent work is on display on Hellodesign and who has already won all the worthwhile awards in her profession. She has collaborated in the foundation of the Institute of Hungarian Graphic Designers and Typographists and could make her dream come true when she was invited to design the new logo of the Hungarian Music Academy. We conducted an interview with Anna in her office flat in Vérmező. 

You work on your own as a freelance graphic artist. Tell me something about your daily routine. 

I get up at about 7.30 or 8.00 o’clock, I usually get ready slowly in peace and quiet, then I have breakfast: buttered kifli with honey or with some salami and vegetables, frothy cocoa and the latest news from the Internet. Then I come round to the office… from spring to autumn often by bike. I make an extra long coffee latte into my favourite Penguin Books mug and start working. If I don’t have any meetings or any other arranged programmes, I work till 1.30. After that I have my almost home-cooked, very special, extremely delicious, super-duper lunch. Then back to work and depending on the number of projects, I carry on working till 6 or 8 the latest. Then I go home, dinner, TV, I love watching TV, ‘cause it helps me switch off. 

Is that right that you are an enthusiastic and experienced scuba diver?

Not too many people- at least up to now- know that I love scuba diving. I’ve had more chances to practice in the past, but I’m ready for a good dive any time, I love being surrounded by schools of fish, or even hammer-head sharks and corals. Not only exotic things make me excited, I also love cycling in the city and I love exploring the narrow streets of Budapest on boiling summer Sundays. 

You live on the Eastern side of Buda Castle and work on the Western side. What is it like to live and work here?

I love this flat, it has an incredible atmosphere and I’ve never felt it a burden to get to work in here. It’s really good to be here. My top priority was to have to find an office close to my home to avoid commuting a lot. It’s also good that because of the location of the flat and office, if I want to, I can see both the sunrise and sunset every day. In the summer it often occurs to me that the sunrise wakes me up and then I fall back to sleep. 

The roots of your profession date back to your childhood, how have you become a graphic artist?

My grannie, F. Györffy Anna was a graphic artist and a children book illustrator, so I used to get familiar with the terms of applied graphics and the concept of deadline early in my childhood in my grandparents’ house, in Szentendre. So, my path couldn’t lead anywhere else but to the art school. I graduated in 1996 and started to work in a graphic design studio; then in 1999 I got independent and have been working freelance ever since then. I don’t even know what I would do if I wasn’t a graphic artist. Well, I love doing the laundry and hanging clothes… 

The topic of your thesis project was environmental pollution, you get around in the city by bike, collect waste selectively, and a lot of your projects are in relation with nature. Could you tell me something about this latter one?

Two of my works are in connection with astronomy. One of them is the ‘Anaptár’ (The Calendar), which is a special moon-cycle infographics presenting the given calendar year divided into hourly units of sun and moon-cycles. Back in my youngster years I conducted a bit of research on how people visualize the year in their imagination. Everybody imagined it in a linear way, and seemingly I was the only one who visualized a circle instead. Additionally, I have always been interested in things about the moon; why do we see it at different altitude or different size. Based on this sheer interest, I created ‘The Calendar’ in 2009, which was quite a meticulous project, but I really like it, and not only me, others as well, even from abroad now; someone from Brazil found me on Hellodesign. 

The other project is the Starry Light lamp family, which predecessor was designed for a charity auction. Due to the unexpectedly high demand, we produced it as a real product with Batisz Miklós, interior designer after almost a year of product development. The hemisphere lamp depicts the starry sky in a way that the stars are little holes drilled into the lamp-shell through which the lights project the sky onto the walls. Of course, I designed the image and packaging of the product. 

You don’t really have more space on your wall for any more awards (Hungarian Design Award, Aranyrajzszög, Red Dot), you have more of some of them. Which one are you the most proud of?

I really feel that each of them is an honour to me. The most prestigious is maybe one of the most recent ones, the Red Dot, which we won for the communication image design of the Hungarian Music Academy. Still, the most important thing to me is the appreciation of one of my colleagues, it means a lot more to me than a glittery international ceremony and champagne.

Photo: Norbert Juhász - Hellodesign
Text: Krisztián Torma - Hellodesign
Translation: Orsolya Szatzker - Hellodesign


Tudtátok, hogy idén 100 éve született F. Györffy Anna, aki gyerekkorunk Mosó Masa mosodáját és sokszor a Dörmögő Dömötört is illusztrálta? És azt, hogy az egyik unokája is grafikus lett? Nos, nem is akármilyen: Farkas Anna, akinek már több kiváló munkájával is találkozhattatok itt, a Hellodesignon, megnyerte az összes olyan szakmai díjat, amit magyar grafikusnak megnyerni érdemes, részt vett a Magyar Tervezőgrafikusok és Tipográfusok Társaságának alapításában, valamint megvalósíthatta régi álmát a Zeneakadémia új emblémájának megtervezésével. Annával vérmezei lakásirodájában beszélgettünk.

Szabadúszó grafikusként, önállóan dolgozol. Hogyan telik egy napod?

Fél nyolc, nyolc körül kelek, szép lassan elkészülök, aztán reggeli: vajas kifli mézzel vagy szendvics felvágottal és zöldségekkel, habos kakaó és újdonságok az internetről. Aztán átjövök az irodába, tavasztól őszig sokszor kerékpárral. Készítek a kedvenc Penguin Books bögrémbe egy nagyon hosszú tejeskávét és munkához látok. Ha nincs megbeszélésem vagy egyéb kötött elfoglaltságom, akkor fél kettőig dolgozom. Akkor megeszem a - majdnem - házi kifőzdéből érkező, nagyon különleges, nagyon finom, nagyon szuper és tökéletes ebédet. Utána újra munka, a projektek mennyiségétől függően hatig, de legkésőbb este nyolcig. Utána hazamegyek, vacsora, tv - nagyon szeretek tévézni, kikapcsol.

Jók az értesüléseink, miszerint lelkes és tapasztalt könnyűbúvár vagy?

Kevesen tudják - vagy legalább is eddig kevesen tudták - rólam, hogy imádok búvárkodni. Régebben többször nyílt rá lehetőségem, de bármikor kapható vagyok egy merülésre a hal- vagy épp pörölycápa-rajok közé, a korallok gyűrűjében. De nem csak az egzotikumok hoznak lázba. Nagyon szeretek biciklizni a városban és imádom a tűzforró nyári vasárnapokon felfedezni Budapest kis utcáit.

A Budai Vár keleti oldalán laksz, a nyugati oldalán dolgozol. Milyen itt élni és alkotni?

Imádom ezt a lakást, eszméletlen hangulata van, és soha nem éreztem nyűgnek bejönni dolgozni. Nagyon jó itt. Az elsődleges szempont az volt, hogy közel legyen a lakás és az iroda, hogy ne kelljen sokat utazni. Az is nagyon jó, hogy keleti irányban lakunk és nyugati irányban dolgozunk, úgyhogy akár minden nap meg tudom nézni a napfelkeltét és a napnyugtát is. Nyáron előfordul, hogy kimondottan a napfelkelte miatt ébredek fel kora hajnalban és utána visszafekszem aludni.

A pályád gyökerei egészen a gyerekkorodba nyúlnak vissza. Hogyan lettél tervezőgrafikus?

A nagymamám, F. Györffy Anna grafikus, gyerekkönyv illusztrátor volt, úgyhogy már kis koromban, a szentendrei nagyszülői házban megismerkedtem az alkalmazott grafika és a leadási határidő fogalmával. Innen számomra nem vezethetett máshová az út, mint a Képzőművészeti Egyetem Tervezőgrafika szakára. ’96-ban végeztem és kezdtem el egy grafikai stúdióban dolgozni, majd ’99-ben önállósodtam, azóta így dolgozom. Nem is tudom, mit kezdenék magammal, ha nem lehetnék grafikus. Mondjuk nagyon szeretek mosni és teregetni… :)

A diplomamunkádnak a környezetszennyezés volt a témája, környezetbarát módon, kerékpárral közlekedsz, szelektíven gyűjtöd a hulladékot és több projekted is a természethez kötődik. Mesélnél az utóbbiakról?

Két munkám is kapcsolódik kicsit a csillagászathoz. Az egyik az Anaptár, mely egy speciális holdciklusnaptár infografika, ami az adott naptári évben órára lebontva mutatja be a nap- és holdciklusokat. Még fiatal koromban végeztem egy kis közvélemény kutatást, hogy az emberek miként vizualizálják az évet magukban. Mindenki lineárisnak képzelte el, és úgy tűnt, csak én élem meg körnek. Ehhez jött hozzá, hogy mindig is nagyon foglalkoztattak a Holddal kapcsolatos dolgok, hogy miért látjuk más magasságban, más méretűnek. Ebből lett a puszta érdeklődésből megalkotott első Anaptár 2009-ben, mely meglehetősen aprólékos munka, de nagyon szeretem és mások is kedvelik, mi több, már külföldön is van rá kereslet - Brazíliából épp a Hellodesignon keresztül jutottak el hozzám. A másik a Starry Light lámpacsalád, melynek elődjét egy jótékonysági árverésre készítettem. A váratlan nagy érdeklődés miatt Batisz Miklós belsőépítésszel közösen valósítottuk meg igazi termék formájában, közel egy éves termékfejlesztés után. A félgömb lámpa a csillagos égboltot ábrázolja, a csillagok a fém burába fúrt lyukak, melyeken át a speciális fényforrás a mennyezetre és a falakra vetíti az éjszakai égboltot. A termékhez saját arculatot és csomagolást is terveztem - természetesen.

Már nem fér több elismerő oklevél a faladra: Magyar Formatervezési Díj, Aranyrajzszög, Red Dot, némelyikből több is. Melyikre vagy a legbüszkébb?

Mindegyiket hatalmas megtiszteltetésnek érzem. A legrangosabb talán az egyik legfrissebb, a Red Dot, amit a Zeneakadémia kommunikációs arculatával nyertünk el többedmagammal. Számomra mégis a nagy piros ponthoz kapott bélyegnyi kis piros pont a legkedvesebb, mellyel egy nagyra becsült grafikus kollégám ajándékozott meg. Ez a gesztus számomra többet jelent, mint a pezsgős, vörös szőnyeges ceremóniával ünnepelt nemzetközi díj.

Fotó: Juhász Norbert - Hellodesign
Szöveg: Torma Krisztián - Hellodesign

___

Facebook
Behance
Web

 
 

Download Design Interview

Budapest, Hungary, 2015.04.21.

Idén debütált a Moholy Nagy Művészeti Egyetem Download Design projektje. A programban résztvevő formatervező szakos hallgatók feladata az volt, hogy profi asztalosipari cégekkel közreműködve olyan otthoni kisbútorokat tervezzenek első otthonos fiatalok számára, melyek terveit szabadon letöltve, bárki megvalósíthassa azokat saját asztalosával. A tervekből életre kelt bútorok a Hungexpon 2015. április 15-19. között megrendezésre került OTTHON Design kiállításon kerültek bemutatásra a nagyközönség számára. A program izgalmairól és kihívásairól két résztvevő hallgatót, Dezső Ilonát és Beke Pétert kérdeztük a helyszínen.

Háromféle bútortípussal - előszobabútor, kisméretű tároló, ülőke + tároló - indult a tervezési folyamat, melyek közül egy léphetett a megvalósítás útjára. Mi motivált titeket a tervezésben, miért épp az előszobabútorra esett a választásotok?

DI: Jó kérdés… Igazából ha már tárolóra van szükségem, akkor az nem kisméretű. :) A tervemben a fa és a lágy anyagok kapcsolatával szerettem volna foglalkozni, ezáltal akartam megadni azt a lehetőséget, hogy a textilek cseréjével a felhasználó maga ízlése szerint tudja formálni a bútort. Olyan csomópontokat terveztem ehhez, melyekkel a lehető legkönnyebben lehessen ezeket az elemeket cserélni és tisztítani.

BP: Ami a legjobban megragadott és amiben a legtöbb problémát láttam, az az előszoba fal volt. Itt konkrét nehézségekkel áll szemben az ember, míg a többi bútordarabnál ezek nem körvonalazódtak ennyire. Karakterében ez tudott elindítani egy olyan tervezési folyamatot, melynek az alapja a probléma feltárás. A kutatási fázisban ismerős kezdő házasoktól és kis családoktól kértem be fotókat előszobáikról, melyek arra indítottak, hogy valamiféle rendet tegyek. Ezekre szerettem volna reagálni.

Ez a feladat eltért a szokásos iskolai rutintól. Mi tetszett legjobban a projektben?

DI: A közös munka a kivitelezőkkel. Megtapasztalhattuk, hogy milyen a tervező és szakember közti kommunikáció. Emellett közös konzultációk zajlottak más hallgatókkal is. Jó, új szemléletmódokkal találkoztam.

BP: Szembe találkozik az elmélet és a gyakorlat. Ez egy nagyon pozitív élmény. A másik, hogy alakítottuk egymás gondolatait, és megmaradt egy közös szemléletmód a projektben. Közösen ötlöttünk ki dogokat az open designnal kapcsolatban.

Mi okozta a számotokra a legnagyobb nehézséget és miben fejlődtetek a legtöbbet a program folyamán?

DI: Számomra kevés volt az idő. Nagyon kritikusan állok a határidőkhöz és mindig mindent az utolsó pillanatban csinálok. Ennél a feladatnál ezt le tudtam győzni, összeszedtem magamat és megérte.

BP: A legnehezebb azoknak a kompromisszumoknak a meghozatala volt, amik egy-egy lépcsőt jelentenek a projekt folyamán. Bizonyos pontokon le kellett zárni olyan, számomra még tovább futtatandó gondolatmeneteket, amikre nem biztos, hogy a legjobb megoldást találtuk. Ez az életszerűségnek tudható be, mégis ez a legnehezebb. A másik, amikor azzal találkozol, hogy van egy gondolatmeneted, majd a kivitelező azt mondja én ezt rétegelt lemezből fele annyiból meg tudom csinálni. Nem úgy fog kinézni, viszont sokkal többen fognak tudni hozzájutni. Akkor azt mondod, jó csinálok egy olyan kompromisszumot, hogy más formája lesz az egésznek, de meghagyok egy karaktert.

Mik voltak a legjobb pillanatok a projekt folyamán?

DI: A heti konzultációink mellett rendszeres megbeszélést tartottunk a tanszékünk üvegfalas tárgyalójában. Ez ilyen plusz volt, ami mindig nagyon jó hangulatban telt. Itt éreztem igazán, hogy ez egy élő projekt, kiállításra megy és tétje van.

BP: Mi akkora időhiánnyal küzdöttünk, hogy a fotózás előtt kettő órával fejeztük be a bútort. Amikor megérkeztem a fotózásra még soha nem láttam élőben egyben a bútoromat. Kibontottuk és a különböző alkatrészeket összeillesztettük. Ez egy extázis közeli pillanat volt a számomra. Tényleg passzoltak a méretek!

Elsőéves MA bútortervező szakirányos hallgatók vagytok, sok egyetemi elfoglaltsággal. Akkor is részt vettetek volna a projektben, ha az nem kötelező iskolai feladat?

DI: Valószínűleg ha időm engedi, akkor igen. Érdekes élő projekt volt sok lehetőséggel. Magyarország első open source design projektjében részt venni jó lehetőség, emellett kivitelezőkkel is együtt dolgozhattunk.

BP: Mindenképpen. Nagyon érdekes volt a témafelvetés és felkeltette az érdeklődésemet. Voltak olyanok is, akiknek nem volt kötelező és mégis felvették a kurzust, mert érdekelte őket.

Már egy ideje érkeznek a látogatók, mit tapasztaltok, milyen a kiállítás fogadtatása?

BP: Már többen is mondták, hogy úgy érzik, mintha egy valaki tervezte volna ezeket bútorokat. Ez valószínűleg azért van, mert annyira sokat beszélgettünk a közös prezentációk során, hogy egy közös, összeérett munkává forrott ki az egész, és ez érezhető a végeredményen.

DI: Nekem is mondták, hogy az egész standra jó ránézni, mert olyan összefogott. Mindegyiknek megvan a maga karaktere de mégis egységes az egész.

A gyártási tervek szabadon hozzáférhetők, bárki által letölthetőek a program weboldaláról. Miért jó, miért éri ez meg nektek részt venni ebben a projektben?

BP: Mert jobb adni, mint kapni. :)

DI: Nekünk, hallgatónak, azért jó és azért éri meg ezt csinálni, mert ezekből a tervekből amúgy sem származna keresetünk, így viszont valós tárgyakká válnak, amiket emberek fogják használni. És egy formatervező számára az a legjobb érzés, ha megvalósul és használják azt, amit kitalált.

Szöveg: Mázsi Boglárka - Hellodesign
Fotó: Fövenyi Sándor - MOME

_____

Download Design web ›
MOME web ›