Pál Koós, head of MOME Design Institute

Budapest, Hungary, 2015


He started his career as a newsboy and a cleaner, but currently works as the head of Design Institute at MOME. He has designed a coffee maker for mass production and loudspeakers winning a design prize. What he believes in is conversation and collaboration, but not the existence of ‘misinterpreted’ talents. He prepared a special Hungarian dish for us in his home, in Csillaghegy.

We are in a house in the suburbs, Óbuda, close to the river. You weren’t born in the neighbourhood, but not even the city. How did you end up living here and what do you like the most in this area?
I thought while we are chatting, I’ll prepare some ‘lapcsánka’ or if you wish ‘tócsni’ for you (note: a common dish in Hungary with different names in regional dialects). This is one of my favourite dishes, I learnt the recipe from my grannie and by the end of the interview, it will be ready. Alright? I came to the city in 1987 from Nyíregyháza with the firm intention to get admission into the university. That time I was making a living by being a newsboy. Later, but still during my university years, I rented a 3-bedroom house in the fairy-tale named district, Csillaghegy (note: ‘Starmountain’). The owners were nuns and fantastic people; their only condition was that I had to move out for the summers since they wanted to have a holiday in here. We’ve been living in this building, a 37-square-meter apartment since 2000. It’s 200 metres away from the Római (embankment of the Danube), which is packed with good places and nice friends. But by now, we’ve undeniably grown out of this apartment, so we’re moving to another district, not far from Csillebérc in a couple of weeks as that area is closer to our workplaces and to Botond’s pre-school.

You’re a successful instructor, an acknowledged leader and an active designer in one person. How can you squeeze everything into your workdays and how do you spend a typical day of yours?
Usually I get up at around 5:30, I answer my mails-as it would be impossible to do so during the day. Then I make tea or carrot-beetroot-apple smoothie to my family. At around 9 or 10 I get into the university by public transport. I like commuting for an hour; it has become part of my life. On my way to work, I can double-check my daily duties and can get ready for work mentally. There’s always hustle and bustle around me in the office and my work is pretty intense, but dealing with the students recharges my batteries completely. I leave the uni at about 6-7 o’clock in the evening. This pace of life is demanding and puts us to the test, but when the summer comes, we always regenerate ourselves. I’m just letting you know in the meantime that one of the secrets of a good lapcsánka is that you have to add some flour to the grated potato to avoid it to turn brown while you’re getting ready for frying them. Another trick is that you must add an egg to the dough, this gives a lovely reddish colour to the pastry.

It’s been a long journey from delivering newspapers to a leading position at a design institution in Budapest. Who or what guided you to this profession?
In kindergarten I wanted to become an architect. I imagined myself designing giant skyscrapers and suspension bridges while I was walking in the streets of Nyíregyháza. This vision had disappeared by my elementary school years and no other one popped up, so luckily the city escaped from me. However, my mum, who was born as the eighth child into a working class family in Ózd, was excellent at drawing, photography, and shooting films. She wanted to get into the Hungarian University of Fine Arts, but my grandparents couldn’t support her studies financially, so the consequences of the situation as for me were obvious: she nurtured my artistic ambitions ever since she gave life to me at the age of 19. My father is a lawyer without any sense of arts, so probably I didn’t get much from him when it comes to my profession. Though, there was a beautiful workhouse at my grandfather’s place equipped with different machines, such as a welding machine as he used to work as a smelter. This could have provided me with inspiration, but I still haven’t become a classic designer type, who does D.I.Y. all the time. I was more interested in arts, but being a secondary school student in the countryside, I didn’t gain such an insight into this field. I needed years to realise what I really wanted to do with my life. If not a design artist, then probably I must be a lawyer  I thought since I used to read a lot at that time and I was good at both Hungarian Grammar and Literature and History.

You are successful as a designer as well as an instructor. You have 37 products realised, 8 awards, and probably you wouldn’t be able to recall the number of your exhibitions by heart. Could you tell me about the most important difficulties, success stories or failures you’ve lived through?
My admission to the Moholy-Nagy University of Art and Design has been denied seven times, which meant a huge failure to me at that time. When I got in, I was already ready to complete my studies there. There was a pretty strange situation at the university those days, so I think without having worked so hard for my entrance exams, I would have left the institution in the first year due to the fact that the knowledge I got there was anything but I had expected beforehand. Nowadays, sitting at the other side of the table, I see the same reactions from my students occasionally, but this rather motivates me. The issue is quite complex and having several years of experience, now I see my own teachers differently. Besides this, there are some university projects which fail, there are partial or temporary failures, but I can’t really recall any epic ones; we’ve always managed to overcome difficulties somehow. I consider these ones as parts of a natural learning process. To the contrary, I bump into success every single day, rooting from different sources and being manifested in various ways. And now, I’ll show you how ‘Paprikum’ works, which is a pepper mill designed by Toronyi Péter and will use it for our lunch.

What else do you have time for besides your work? What do you do at the weekends and in school breaks?
When I came to Budapest, I decided to swim regularly. So, in the summers, I went to the beach right after having finished delivering the papers and having had breakfast. I would spend the whole day there and went to drawing classes in the afternoons; those were the days. Later on, mainly thanks to my wife, who is an aerobic instructor, we led a pretty sporty lifestyle: we went cycling, for runs regularly, and did kayak in the summer. Since 2007 I’ve only had the opportunity to do sports at the weekends or in the summer. The summer break is definitely for the family and friends. We’ve spent a week with our colleagues in Tihany at the site of the university for four years now. We used to go on domestic vacations with the family since Botond was too little, but now we are about to renew an old family tradition and go on holiday to Szováta, and also on another seaside holiday annually.

Does a head of a design institute have a favourite object?
I know it sounds silly from me, but objects don’t mean a lot to me. As for me, I only stick to two things: one of them is the high-end Etalon voice system I designed, the other one is a bracelet designed by one of our former students, Szilos András 10 years ago, I also wear it every day. Now, we are in the finish line… food is ready; I’ll bring some sour cream, then let’s go and have lunch on the terrace.

Photo: Norbert Juhász - Hellodesign
Text: Krisztián Torma - Hellodesign
Translation: Orsolya Szatzker - Hellodesign


Újságkihordóként és takarítóként kezdte pályáját, jelenleg a MOME Design Intézetének igazgatójaként tevékenykedik. Tervezett tömeggyártásba került kávéfőzőt és design díjas hangfalat. Hisz a párbeszédben és a közös munkában, nem hisz a meg nem értett tehetségekben. Csillaghegyi otthonában Koós Pál készített nekünk lapcsánkát.

Egy óbudai kertvárosi házban vagyunk, közel a folyóhoz. Nem a környéken születtél, de még csak nem is a városban. Hogy kerültél ide és mit szeretsz leginkább ebben a környezetben?
Arra gondoltam, hogy amíg beszélgetünk, készítek nektek lapcsánkát avagy tócsnit. Az egyik kedvenc ételem, nagymamámtól tanultam és mire az interjú végére érünk, elkészül. Rendben? 1987-ben jöttem fel Nyíregyházáról Budapestre azzal az elhatározással, hogy bekerüljek az Iparművészeti Egyetemre. Akkoriban újságkihordásból éltem. Még diák voltam, amikor apácáktól  - akik fantasztikus emberek voltak - kibéreltem egy háromszobás üres házat a mesés hangzású Csillaghegyen, ezerötszáz plusz rezsiért. Az volt a kitétel, hogy nyaranta le kellett lépni, mert a hölgyek jöttek nyaralni. Itt, ebben a szintén csillaghegyi, 37 négyzetméteres házrészben 2000 óta lakunk, 200 méterre a római parttól, ami tele van jó helyekkel és kedves barátokkal. Most viszont már menthetetlenül kinőttük, úgyhogy pár hét múlva Csillebérc környékére tervezünk költözni, mert mindketten azon a környéken dolgozunk és Botond is oda jár iskola előkészítőbe.

Sikeres oktató, elismert vezető és aktív tervező vagy egy személyben. Hogyan zsúfolható be mindez egy hétköznapba, hogyan telik egy napod?
Fél hat körül kelek és ekkor intézem a levelezésemet, amivel napközben már nem tudnék foglalkozni. Aztán a családnak teát vagy répa-cékla-almalevet készítek. Kilenc-tíz körül tömegközlekedéssel bemegyek az egyetemre. Szeretem az utazással töltött egy órát, teljesen beépült az életembe. Amíg beérek, végig tudom gondolni a napi teendőimet és fel tudok készülni a munkára. Bent pörögnek az események, nagyon intenzív a munka, viszont a diákokkal való foglalkozás teljesen feltölt. Este 6 körül indulok haza a családhoz. Ez az ütem fárasztó és próbára is tesz bennünket, de aztán jön a nyár, a szünidő, és akkor regenerálódunk. Közben azt elárulom, hogy a jó lapcsánka egyik titka, hogy egy kis lisztet kell tenni a reszelt krumpliba, így nem barnul meg, míg előkészíted sütéshez. A másik fortély, hogy bele kell gyúrni egy tojást. Ettől lesz szép pirosas a színe.

A nyíregyházi hírlapkézbesítéstől a budapesti design intézeti pozícióig hosszú út vezetett. Mi vagy ki vezetett erre a pályára?
Óvodás koromban építész szerettem volna lenni. Nyíregyházán sétálgatva elképzeltem, hogy hatalmas felhőkarcolókat és függőhidakat fogok tervezni. Ez a vízióm a város nagy szerencséjére általános iskolás koromra elmúlt, és nem született helyette másik. Azonban az ózdi munkáscsalád nyolcadik gyermekeként született anyukám kiválóan rajzolt, fotózott, filmezett, mintázott. A Képzőművészeti Egyetemre készült, de nagyszüleim nem tudták finanszírozni a tanulmányait. Ennek az lett a számomra kedvező következménye, hogy miután 19 éves korában a világra hozott, rengeteget foglalkozott velem és ő plántálta belém a művészi irányultságot. Apám jogász, nulla műszaki érzékkel, szóval tőle nem sok minden adódhatott a formatervezési pályámhoz. Viszont a kohász nagyapám házában volt egy nagyon szép műhely, ami a kerítésfonó géptől a hegesztőig mindennel fel volt szerelve. Ez inspirálhatott, de ezzel együtt mégsem lettem az a tipikus formatervezői alkat, aki sokat barkácsol és ezermesterként bármit megcsinál. A művészet érdekelt, de vidéki gimnazistaként nem bírtam túl nagy rálátással erre a területre. Évekre volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, pontosan mit is szeretnék kezdeni magammal. Ha nem formatervező, akkor bizonyára jogász lennék, mert nagyon sokat olvastam és magyarból illetve töriből is jó voltam. 

Tervezőként és oktatóként egyaránt sikeres vagy. 37 megvalósult terméked, 8 díjad van, a kiállításaid számát talán te sem tudnád megmondani fejből. Mik azok a legfőbb nehézségek, sikerek vagy épp kudarcok, amiket megéltél?
Hétszer nem sikerült a felvételim az Iparra, amit annak idején igen nagy kudarcként éltem meg. Bekerülésemet követően viszont már alkalmas voltam az elvégzésére. Akkoriban meglehetősen furcsa helyzet volt az egyetemen. Ha nem dolgoztam volna meg ennyire a felvételimért, már az első félévben eljöttem volna, mert ami tudást ott kaptam, az nem az volt amire számítottam. Most, hogy a másik oldalon állok, néha-néha észreveszem a diákjaimon, hogy hasonlókat gondolhatnak, de ez inkább motivál, mint elkeserítene. A kérdés meglehetősen összetett, és ennyi év távlatából én is másképp ítélem meg egykori tanáraimat. Aztán vannak egyetemi projektek, amik nem sikerülnek, vannak részkudarcok vagy épp sikertelenségek is, de látványos kudarcra nem emlékszem, valahogy mindig megoldottuk a helyzeteket. Ezeket is inkább természetes tanulási folyamatnak élem meg. Ellenben sikerrel minden nap találkozom, mindig máshonnan érkezik és más formában jelenik meg. Most pedig megmutatom, hogyan működik a Toronyi Péter által tervezett Paprikum, amivel borsot fogunk őrölni az ebédünkhoz.

Mire jut időd a munkádon kívül, mivel töltöd a hétvégéidet és az oktatási szüneteket?
Amikor feljöttem Budapestre, elhatároztam, hogy úszni fogok. Nyaranta, a hajnali újságkihordást követően megreggeliztem, majd kimentem a strandra. Az egész napot ott töltöttem, este pedig rajzszakkörbe jártam. Arany élet volt. Később - nagyrészt aerobik edző feleségemnek köszönhetően - meglehetősen sportos életmódot éltünk: kerékpároztunk, napi rendszerességgel futottunk, nyáron kajakoztunk. 2007 óta viszont már csak a nyarak és a hétvégék adnak lehetőséget a sportra. A nyár a családé és a barátoké. Az elmúlt 4 évben egy-egy hetet töltöttünk a kollégákkal Tihanyban, a Képző művésztelepén. A családdal is belföldre jártunk, míg Botond kicsi volt, azonban tavaly felelevenítettünk egy régi hagyományunkat: Szovátán nyaralunk. Ez fix program, emellé az idén beemelünk egy tengerparti nyaralást is

Egy design intézet igazgatójának van kedvenc tárgya?
Bár tudom, hogy ez az én számból elég hülyén hangzik, de nekem a tárgyak nem sokat számítanak. A magam részéről legfeljebb két tárgyhoz ragaszkodom: az egyik az általam tervezett Etalon high-end hangrendszer, a másik pedig egykori hallgatónk, Szilos András 10 éve készített kézékszere, amit egész nap viselek. Viszont célegyenesben vagyunk, kisültek a tócsnik, hozom a tejfölt, menjünk ebédelni a teraszra!

Fotó: Juhász Norbert - Hellodesign
Szöveg: Torma Krisztián - Hellodesign

___

Email ›