Floating

Koroknai Kira és Bakonyi Bence

2013

____

Vajon lehetséges-e anélkül tekintenünk a térre, hogy elhelyeznénk benne az embert, azaz önmagunkat? Vizsgálhatjuk-e a teret anélkül, hogy ösztönösen emberi szituációkat, relációkat vetítenénk rá? Az alkotásokat nézve először úgy tűnhet, a sorozat ember és tér viszonyának problematikáját járja körül, mivel a képeken tágas térben lebegő, magányos alakokat látunk. De ahogy a magány fogalma egyén és külvilág - azaz én és ők - relációját írja le, úgy a képen látható alakok is sokkal inkább individuum és külvilág kapcsolatát mutatják be, mintsem ember és tér viszonyát. A fizikai tér csupán a külvilág egy részlete, de a munkában látható környezet a jóval tágabb értelemben vett külvilágot szimbolizálja.

A művek mindegyike mesterséges, épített térben ábrázolja az embert, mely számos asszociációra ad lehetőséget: ember és épület mint kis és nagy, mulandó és állandó, élő és élettelen. A képeken látható tágas épületek társas kapcsolatok színhelyéül szolgálnak. Ezek - mint közösségi helyek - funkciójukból eredően meghatározott magatartást, önkontrollt és alkalmazkodást várnak el az embertől, mely minden esetben bizonyos mértékű lemondással jár. Fokozottan érvényes ez a megjelenített patinás épületekre, melyek tiszteletet követelő eleganciája, letűnt korokat, felmenőket idéző műemlék-jellege tovább erősíti az előírt viselkedésforma nyomásának érzetét. A terek a közösséghez tartozás ezen korlátozó feltételeivel, az önkifejezés illetve önérvényesítés gátjaival, függetlenségünk behatároltságával azonosíthatók. A képeken szereplő alakok fizikailag eltávolodnak az adott épület minden pontjától, így mintha felszabadítanák önmagukat a közösségi lét járulékos korlátaitól. Testtartásuk felszabadultsága azonban arról árulkodik: társtalanságuk sokkal inkább szándékos és szelíd befelé fordulás, önként választott ideiglenes egyedüllét, mint reménytelen és nyomasztó magány vagy agresszív elzárkózás. Mintha úsznának, időtlenül lebegnének a saját maguk által teremtett, szürreális szabadságban.

Szöveg: Frank Márta Éva